Flotsam and Jetsam: No Place for Disgrace (1988)

Az 1980-as évek első felében, a thrash metal első hullámát alkotva rengeteg zenekar kezdte pályafutását, ajándékozott meg bennünket egy remek bemutatkozó albummal, esetleg még a folytatás is emlékezetes volt, de aztán…

Aztán a mezőny kétfelé vált – és innentől hadd fókuszáljak kizárólag az Egyesült Államokra, bár a tendencia, úgy gondolom, általánosnak mondható. A későbbi nagyok – mindenekelőtt a Metallica, a Slayer, az Anthrax, a Megadeth, az Overkill, az Exodus, a Testament és a Death Angel – folyamatosan emelték a tétet, jó ideig azonosan magas színvonalon teljesítve vívták ki maguknak azt az első ligás pozíciót, amelyet többé-kevésbé folyamatosan máig őriznek (természetesen majd’ mindegyikük történetében voltak kisebb-nagyobb szünetek vagy botlások).

A zenekarok másik fele viszont két-három lemez után feloszlott, vagy egyre felejthetőbb produkciót nyújtva süllyedt bele a középszerűségbe, és ragadt meg underground szinten. Ilyen együttest is rengeteget tudunk említeni, a Forbidden-től a Mordred-en és a Vio-lence-en át egészen a Sacred Reich-ig és a Flotsam and Jetsam-ig.

Mint az a címből is tudható, e cikkben utóbbi csapat három évtizeddel ezelőtt megjelent albumáról lesz szó. A Flotsam-ot sokan úgy ismerik, vagy anno úgy figyeltek fel rá, mint ahonnan a Metallica – Cliff Burton halálát követően – elszipkázta új basszusgitárosát, Jason Newsted-et. Aki nem mellesleg a Phoenix-i kvintett meghatározó szövegírója volt, így nem kis részben neki tulajdonítható az 1986-ös debütalbum, a Doomsday for the Deceiver sikere. Másrészt – éppen ebből eredően – társainak nem kis fejtörést okozhatott, hogy hogyan tovább, miként tudják pótolni a távozó bőgőst, ötletembert.

Hogy egy bekezdés erejéig az előzményekről is megemlékezzünk, a zenekart – akkor még Paradox néven – 1981-ben alapította Kelly David-Smith dobos, valamint Pete Mello és Dave Goulder gitárosok. Hozzájuk csatlakozott előbb a bőgős Newsted, majd az énekes Eric A. Knutson. Néhány gitároscserét követően 1985-re, Edward Carlson és Michael Gilbert érkezésével alakult ki a csapatnak az a felállása, amely a zenekar első két demóját és a bemutatkozó nagylemezt is jegyzi.

A Doomsday for the Deceiver ’86 júliusában látott napvilágot, Jason pedig Halloween éjszakáján lépett fel utoljára a csapattal. Knutson-ék először városbeli „riválisuk”, a Sacred Reich basszusgitárosát, Phil Rind-et kérték fel, hogy „ugorjon be a nagybőgőbe”, akit ugyancsak egy rövid időre az a Michael Spencer váltott, aki 2014 óta újra tagja a csapatnak. A stabil ember végül Troy Gregory lett, aki nemcsak a No Place…-en, hanem az azt követő When the Storm Comes Down-on is kezelte a négyhúros hangszert.

Bár kedvenc Flotsam-albumomról van szó, most, rövid időn belül többször meghallgatva azt kell mondanom, hogy a No Place… nem ANNYIRA jó lemez, mint, mondjuk, a Megadeth Peace Sells-e, az Overkill Taking Over-je, a Forbidden Twisted into Form-ja vagy az Agent Steel Unstoppable Force-a. Mindkét lemezoldalon van két-két húzónóta, egy-egy kakukktojás, a többi dalról pedig leginkább annyit tudok elmondani, hogy nem bontják meg a lemez egységét, beleillenek a sorba. (Persze azt is simán el tudom képzelni, hogy valakinek a Dreams of Death vagy az N.E. Terror a favoritja. Egyik sem rosz nóta, de nálam nem ezek a befutók.)

Persze dicsérni jöttem Gilbert-éket, nem temetni, úgyhogy mindenekelőtt az anyag pozitívumait emelném ki. Például azt a gitárhangot, amivel az egész lemez kezdődik, és ami valami nagyon ütős folytatást, higgadtan profi alkotást előlegez meg. Metallica-san tömör, súlyos a zene, amelyből rendre kivillan Gilbert egyedi gitárhangzása. Az első gyönyörűség az itteni lírai belassulás képében érkezik, amelyhez hasonló később még a Misguided Fortune-ban hallunk. Eric A.K. hangja egy kicsit furcsa, de meg lehet szokni.

Kedvenc nótám a mentőautó szirénázásával kezdődő és a halál beálltát jelző EKG-hanggal záruló Escape from Within, amely fokozatosan építkezik, és jut el az érzelmes hangoktól a szélvészgyors tempókig, hogy aztán ezt a rá szabott szűk hét percben még egyszer megismételje.

A B oldal két nagyágyúja számomra a Hard on You és az I Live You Die. Előbbi nem hasít, éppen ellenkezőleg: a szólót leszámítva végig jólesően bólogatós, betonozós szerzemény, könnyen ragadó refrénnel. Utóbbiban pedig minden pörög, leginkább a basszus és a dob. Troy Gregory játéka ugyanakkor nemcsak itt élvezhető, rövidebb időre más nótákban is előtérbe kerül. Itt megint csak a szólógitár hangját hallva mosolyodom el, de jók a tempóváltások is. Na és persze Knutson ’I live, you die!” diadalüvöltése is felülmúlhatatlan.

A Misguided Fortune-ban elsősorban a nyikorgó gitárhanggal megbolondított alapriff késztet headbengelésre, és a már említett lírai gitárkiállás miatt írok fel magamban a csapatnak legalább két piros pontot.

Meggyőzően thrash-esítik Elton John Saturday Night’s Alright for Fighting című slágerét, ám a dalon valahogy mégis érződik, hogy nem saját szerzemény. A lemezt záró instrumentális szerzeményt, a The Jones-ot pedig még a maga négy percével is hosszúnak érzem, talán mert nem sok izgalmas dolog történik benne.

A számok többsége öt és fél percnél is hosszabb alkotás, így nem csoda, hogy a játékidő közelít az egy órához. A lemez vastag hangzása a zenei rendező Bill Metoyer és a keverést végző Michael Wagener tudását, míg az album emlékezetes, szamurájos borítója Boris Vallejo keze munkáját dicséri. Bár az albumon nem játszik, Jason Newsted neve mégis ott szerepel a stáblistán, méghozzá három nóta társszerzőjeként.

Számomra kissé meglepő volt, hogy az egyetlen videóklip az Elton John-feldolgozásnótára született; a kiadónál talán úgy gondolták, ez keltheti a legnagyobb feltűnést. Ezzel párhuzamosan, 1988–89 folyamán a csapat aktívan turnézott, Amerikában King Diamond előzenekaraként, Európába pedig a Megadeth-szel, a Testament-tel és a Sanctuary-vel közös koncertsorozat keretében ugrottak át. De felléptek több más mellett a Fates Warning-gal, a Destruction-nel, a Death Angel-lel és a Kreator-rel, valamint a fenti két évben a hollandiai Aardschokdag fesztiválon is.

1989-ban aláírtak az MCA Records-hoz, a következő esztendőben kijött a When the Storm Comes Down, ám akkoriban valami végzetesen félresiklott, ugyanis nem jöttek a banda és a kiadó által várt eredmények. Talán mert az az album semmilyen tekintetben nem közelítette meg elődei színvonalát…

Valószínűleg volt olyan időszak, amikor a Flotsam a saját, önálló bulijain is komoly tömegek előtt játszott. Nem tudom, mennyire általánosíthatunk a tavaly márciusi Showbarlang-os fellépésük alapján, de ott elég vérszegény volt a nézőszám. Pedig a legutóbbi albumuk (Flotsam and Jetsam – 2016), úgy gondolom, elég jól sikerült. Kérdés, hogy erre alapozva van-e visszaút számukra a „csúcsra”. Szerintem nincs. A csapat első két albuma viszont máig megunhatatlan, örök klasszikus.

A cikk szerzője: Coly876 további cikk
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél az első aki hozzászól

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*