
Március végén Sipy kollégánk egy negyedéves „beszámolót” tartott az addig megjelent kiadványok ürügyén, amelyben az első három hónap legkiemelkedőbb új albumait gyűjtötte egy csokorba. Öt anyagot emelt ki, ajánlott a figyelmünkbe, ami – valljuk be – nagyon karcsú 90 napra lebontva, és itt most nem (csak) arról szól a történet, hogy – ahogy ő fogalmazott – „ilyen esetekben a felsorolt zeneanyagok mögött nyilván egyéni ízlések húzódnak meg, de a célom a kikapcsolódás, nem pedig az esetleges különbözőség kinyilvánítása”, hanem arról is, hogy manapság szinte csaknem lehetetlen küldetés valami újra, a zenei világot megváltó, esetleg a sarkaiból kiforgató produkcióra lelni.
Továbbá annyit fűzött még a bejegyzéséhez, hogy „új kedvenceinkhez sokszor mások ajánlása által juthatunk el. Ez 20-30 éve még inkább igaz volt. De ha zenéről van szó, én a mai napig adok mások véleményére.” A magam részéről annyit teszek hozzá, hogy értelmetlennek látom a napi 50 lemeznyi felhozatalt; rajongók, újságírók, szakmabeliek egyszerűen képtelenek tájékozódni, lépést tartani a felgyorsult és elképesztő méreteket öltött megjelenéseket illetően.
Ez a korong az év első harmadában, jelesül január 25-én látott napvilágot, és az én olvasatomban a jó lemezek táborát gyarapítja. A csapat mögött mindössze egy ember, Alcoholizer, alias Nicolás Fariña Roa áll, aki az összes hangszerért, az énekért, illetve a produceri munkálatokért felelős. Hősünk székhelye Chile, és ezt azért fontos megemlíteni, mert Blasfemia nevezetű brigádok Argentínában, Kolumbiában, Ecuadorban, Hondurasban, Mexikóban, Panamában, Németországban, illetve Spanyolországban is dolgoznak/dolgoztak, ráadásul közel azonos műfajokban (death/black, black/thrash, death metal, thrash metal, death/grindcore). Ráadásul a dél- és közép-amerikai formációk túlnyomórészt az anyanyelvükön dalolnak.
Alcoholizer barátunk a black/thrash-sel jegyezte el magát, és ahogy a cím is utal rá, angol nyelvű tételek hallhatók a korongon (amelyen ő rejtélyes módon Niphaviroz-ként tüntette fel magát).
A Blasfemia-t 2010-ben hívta életre (amúgy dobosként érdekelt még a Coffin Curse és az Infernal Nightmare nevű zenekarokban; a Sirrosis szintén egyszemélyes vállalkozása; de megfordult az Exterminio-ban, illetve a Morbid Command-ben – ezekben is dobosként), és az eltelt nyolc év alatt viszonylag komoly diszkográfiát épített fel, lévén egy EP, két split, egy demó és két lemez a mérlege, tehát a Nocturnal Astral Visions már a harmadik albuma emberünknek.
Az anyag teljes mértékben a ’80-as éveket idézi, legfőbb hatásai a korai Bathory, Destruction, Sodom, de Alcoholizer olyan csapatok életművével is tisztában van, mint az Aura Noir vagy a Nifelheim. Egyenlő súlyban oszlanak el a black és thrash hatások, amelyeket itt-ott remek dallamokkal (Siniestra Posesión Sabática), lassabb tempókkal, váltásokkal (Journey to Personal Death, Unknown Silent Annihilator) vegyít, míg a Pacted Profanation-t egy jól eltalált doom riff nyitja. A Destruction főként a riffelésben, a Bathory az énekben (a nyitó Bloody Evocation nagyon jó kis dal), a többi zenekar pedig a hangulatban, sebességben ölt testet.
Hozzáállását, a ’80-as évek undergroundja iránti vonzalmát a kultikus, svéd Morbid Winds of Funeral című dalának feldolgozása bizonyítja, amely azonban csak a lemez korlátozott példányszámban megjelent verzióján kapott helyett. Ahhoz képest, hogy mindent egyedül követett el, a végeredményre – úgy a szerzemények, mind a hangzás tekintetében – egy rossz szavam nem lehet: telten, vastagon dörren meg az album.
Visszautalva kollégám szavaira, ezt a művet nem mások ajánlása révén, hanem önmagam fedeztem fel, és nagyon elnyerte a tetszésemet, ami egyben arra ösztönöz, hogy a többi anyaghoz is visszaássak. Tudom, messze van még az év vége, de nem kizárt, hogy a Top 10-emben is helyet kap majd az alkotás. Nálam ez egy csaknem maximális teljesítmény.
Leave a Reply