Az Antichrist név meglehetősen bevett és, valljuk be, elcsépelt zenekarnév a metal berkein belül. Legalább annyira, mint a Blizzard, a Tormentor, vagy a Pentagram. A legjobb példa erre cikkem tárgya, amelynek otthona Peru, a doom/death stílust vállalta fel, mégis, amikor rájuk találtam, a svéd thrash csapat egyik dalát linkelték be hozzájuk. Csak emlékeztetőül: a svéd Antichrist albumáról tavaly tavasszal írtam.
Nemrégiben Coly már bemutatott nekünk egy másik perui brigádot, az NMK-t. Aki nagykanállal fogyasztja a föld legmélyebb bugyraiból érkező muzsikákat, tájékozottan mozog és naprakész az underground világából, valószínűleg további 25 perui bandát tudna még felsorolni, én azonban eleddig csak a Mortem-et ismertem, illetve a Hadez-ről, az Anal Vomit-ról, és a Grave Desecration-ről hallottam. Jellemző a perui csapatokra, hogy a gyors, durva, szélsőséges death/black metal a fő terepük; zömében ezeket az irányzatokat képviselik a dél-amerikai állam formációi.
Az Antichrist története egészen 2004-ig nyúlik vissza, ebben az esztendőben alakította a fővárosban, Lima-ban L. Wrath gitáros és Agalariept énekes. Sokáig jóformán semmi nem történt velük (2010-ben egy időre fel is függesztették a tevékenységüket), ugyanis csak 2011-ben csatlakozott hozzájuk Zaren gitáros, illetve Sargatanaz dobos, viszont még ugyanabban az évben L. Wrath búcsút intett társainak.
2012-ben lépett be hozzájuk Gustavo Rodriguez basszusgitáros, első demójukat, a Decadencia de un Redentort pedig két évvel később adták ki. Ezt az anyagot további három demó (El Angel del Holocausto, Demo Rehearsal III – 2015, Promo 2016) és egy single (In the Dark and Mournful Corner of Memory – 2017) követte, míg idén bemutatkozó alkotásukat jelentették meg. Ahogy tavaly, úgy az idén sem szenvedünk hiányt minőségi death/doom muzsikákban; eleve remekül kezdődött az év e tekintetben (Hamferd, Druid Lord, Hooded Menace) és a Pax Moriendi is ebben a ligában focizik.
A zene által adott keretekhez, panelekhez, jellemzőkhöz a változatosság eszközével közelít a zenekar, mégpedig roppant nyomasztó atmoszférába csomagolva, éjfekete hangulattal felruházva. A 44 és fél percben mindössze öt tétel hangzik el, de egyhangúságról, monotóniáról szó sincs. A Forgotten in Nameless Suffering roppant lassan vánszorgó riffjei, Agalariept nagyon mély hörgése a kultikus Wintert juttatta eszembe; az Obscurantism, illetve a Screams and Lamentations Drowned gyors részei az Asphyx-ra emlékeztetnek; az akusztikus betéteket felvonultató In the Dark and Mournful Corner-ben blackes hatások tükröződnek; míg a You Will Never See Sun Light-ot gyönyörű zongoratémával fejezik be. Teljesítményükre a kiváló hangzás teszi fel a koronát; vaskosan, töményen szól a lemez, nem lehet rajta fogást találni.
A lemezzel, úgy tűnik, belendültek a muzsikusok, ugyanis a dán Ten-Cai Records által megjelentetett Last Breath of Sorrow split albumon is szerepelnek két dallal, azt a kiadványt is érdemes „levadászni”. Death/doomban ez az album mindenképpen a legjobbak közé sorolandó az idei esztendőben; nincs kizárva, hogy új kedvenceket avattam.
Válasz írása