Az idén nagykorúvá váló spanyol thrash banda nemrég jelentette meg hatodik lemezét, Cabaret de la Guillotine címmel. A 2015-ös Hidden Evolution óta ugyan elég hosszú idő telt el, de azt kell, mondjam, megérte a várakozás.
Mivel Guillermo Izquierdo-ék korábban sűrűbben adtak ki lemezeket, és a stílusuk sem volt még annyira kiforrott (a remek dallamérzék már a legelső albumon megjelent), a Hidden Evolution előtti munkásságukból leginkább a bemutatkozó Evil Unleashed tetszik, a többi valahogy összefolyik. Viszont addigra kialakítottak egy, a Bay Area-i nagymesterektől (Testament, Death Angel) sokat merítő, mégis saját hangzást, stílust.
Az új album a korábbi lemez egyenes folytatásának tekinthető. Zakatolnak a dalok, mint a lokomotív, a pörgős és lassú témák ügyes adagolásával (személy szerint még elviseltem volna egy kicsit több gyorsaságot), így nem válik sem unalmas, öncélú kalapálássá, sem unalmas, öncélú groove-halommá az anyag. A változatosság már a nyitó dalban (Sharpen the Guillotine) megmutatkozik, ahol a tukatuka témákat kellemesen gyors tempók váltják, majd a Skolnick-Cavestany-iskolás szóló alatt egy iszonyat groove-téma megy végig. A szólók egységesen eltaláltak, élmény őket hallgatni (The Hum, The Die Is Cast).
Itt jegyezném meg, hogy a színtéren, bár nem tartozik a legtechnikásabbak közé, Victor Valera az egyik legjobb fiatal thrash-dobos, az európai ütősök között mindenképpen. Nem bonyolítja túl a dolgokat, viszont érzéssel játszik, és remek témákat hoz (Ministry of God). Néhol kissé power metalos megoldásai a korai Savage Messiah-t juttatták eszünkbe, amikor beszéltünk az anyagról.
A riffek remekül eltaláltak, az újabb kori Bay Area-vonalat idézik, és szerencsére üresjárat is kevés akad a lemezen. Az egyre inkább előtérbe kerülő dallamosodás a Farewell című dalban teljesedik ki, amivel az év egyik legnagyobb thrash balladáját szállították le a spanyol csődörök. Természetesen itt sem tudtam nem párhuzamot vonni a Testament-tel (The Ritual-korszak). Ez a dallamosabb vonal aztán tovább folytatódik, és egy elég nagy katarzisban csúcsosodik ki az albumot záró Martyrs of Chicago refrénjeiben (hatalmas koncertdalnak tűnik, remélhetőleg játsszák is majd).
Összességében nem egy világmegváltó lemez, de ezzel együtt egy igen erős anyag született. Még több hallgatást igényel, egyelőre a Hidden Evolution jobban tetszik. Számomra a legkiemelkedőbb dalok a lemezen: Sharpen the Guillotine, The Die Is Cast, Farewell, Martyrs of Chicago.
Nagyon várom a ma esti düreres bulit, ahol a szintén új lemezes Skeletal Remains-szel, valamint a harmadik albumát kiadni készülő Trallery-vel lépnek fel a srácok.
Leave a Reply