Elkövettem azt a hibát, hogy még mielőtt nekiálltam volna a lemezismertetőmnek, elolvastam más oldalakon, magazinokban megjelent kritikákat a Queen of Time-ról. Hát, nem minden cikkíró dicsérte meg az Amorphis legújabb nagylemezét, és emiatt egy kicsit morcos vagyok. Tudom, nincs olyan alkotás, amely mindenkinek maradéktalanul tetszik, de néhány mondattal nagyon nem tudok egyetérteni. Igazából nem kellene foglalkoznom a negatívumokkal, de néhány gondolat mégis piszkálja a csőrömet.
Nekem hatalmas favoritom a finn zenekar, szerintem mindegyik korongjuk magas színvonalon pörög, még ha van is olyan album, amelyről egy-egy dal nem tetszik annyira. Ez már a 13. nagylemeze az együttesnek, és elmondhatom, hogy kevés banda létezik a Földön, akik ennyi idő után is minőségi műveket alkotnak, még ha vannak is fanyalgók, akik szerint ez nem így van.
Szóval, természetes, hogy nem mindenkinek jön be az újkori Amorphis, egyenesen olyan illetők is vannak, akiknél a Tales from the Thousand Lakes-nél véget is ért a zenekar, de azért vallja be mindenki, hogy a finn srácok muzsikája különleges és üde színfoltja a zenei életnek. Érdekes, én úgy éreztem, hogy a Pasi-korszak vége felé egy kicsit (de tényleg csak egy kicsit) ellaposodott a banda, majd Tomi Joutsen énekes érkezésével új lendületet vett. Más meg fordítva gondolja. Ilyen ez.
Oldalakat lehetne írni arról, hogy miként változott, fejlődött az Amorphis zenéje. A kezdetek óta rendkívül változatos anyagok kerültek ki a kezeik közül, de mégis mindegyik magán hordozza azt a jellegzetességet, ami által könnyen felismerhető a muzsikájuk. Mindig arra törekedtek a srácok, hogy ne adják ki ugyanazt a korongot, és szerintem ezt a feladatot eddig jól oldották meg. Oké, itt-ott vannak átfedések, de mondjon valaki egy olyan együttest, ahol nincs meg ez az érzés számos albumot követően. Ha egy banda mindig ugyanazt csinálja vagy hirtelen nagyot változik, akkor amiatt kap hideget-meleget. Nehéz mindenkinek megfelelni…
Az Amorphis mindig csak annyit módosított a muzsikáján, hogy ne vádolhassuk meg a tagokat önismétléssel, és ne is legyen valami teljesen idegen zene aktuális lemezükön. Zenei palettájukon ugyanúgy fellelhető a death metal, mint a finn népzene és a progresszív rock, de szimfonikus témákat is előszeretettel alkalmaznak. Ezek eltérő aránya határozza meg a nóták szerkezetét, hangulatát, ám a végeredmény mindig Amorpis, kilométerekről felismerhető egyéni stílusuk.
A Queen of Time-on sincs másképp, nagy gondot fordítottak arra a fiúk, hogy több színben pompázzon az album, ehhez ugyanúgy felhasználták a fentebb említett zenei hatásokat, és így kaptunk megint egy kiváló korongot. Imádom Tomi-t, szerintem az egyik legjobb énekes metal-vonalon, most is kitűnően hozza dallamos témáit, amelyeket megint csak nem nehéz felismerni, mivel orgánuma senkiével sem téveszthető össze, valamint a hörgős vokálozása is nagyon ütős, jó mélyről előtörő öblös hangja ugyancsak márkajel.
Ha végighallgatjuk a tíz nótát, mindegyikben feltűnik valami apró finomság, ami az egyébként sem alacsony szintet még magasabbra tornássza. Ilyen a Message in the Amber, amiben egy dúdolható népies dallam, valamint kórus és nagyzenekar adja meg a pluszt. Itt újra megállok egy kicsit, és elmondom a véleményemet a szimfonikus zenei témákkal kapcsolatban. A kritikus kolléga szerint az Amorphis Nightwish-kópiává alacsonyodik le, ha ilyesmiket alkalmaz. Egyrészt, teljesen jól beleillenek Tomi-ék zenéjébe ezek a hatások, másrészt, egy kicsit unom már, hogy mindig a Nightwish-t emlegetik, ha egy zenekar komolyzenét, operát integrál a muzsikájába. Semmi bajom egyébként a Nightwish-sel, inkább őket is sajnálom egy kicsit, amikor a nevük szóba kerül, mert rájuk nézve is degradáló az ilyen hasonlítgatás. Amúgy meg annyi a közös a két zenekarban, hogy mindketten Finnországból jönnek.
Még egy dolog, amivel nem értek egyet, és ez nem más, mint a népzenei elemek alkalmazásából eredendő lesilányulás emlegetése. Az Amorphis muzsikájában mindig is benne volt a finn folklór muzsika, hol kevésbé érezhetően, hol nyomatékosabban. Szerintem a finn arcok együttesénél sokkal „gagyibb” folk metal bandák vannak, az ő muzsikájukat nem sorolnám a „sörhabos csujjogatás” rendjébe.
A Golden Elk egy lendületes, hörgős-dallamos dal, és ebben is felbukkan egy kis női háttérvokál és nagyzenekari kíséret, de a legérdekesebb a flamenco-szerű gitár. De ezek mind csak díszítő elemek, nincs egyik sem előre tolva, így egyáltalán nem zavaróak.
A Wrong Direction fogós refrénjével tűnik ki, és maga a nóta a Tuonela környéki érárára hajaz; az Amongst Star pedig nem más miatt emlékezetes, mint Anneke van Giersbergen vendégszereplésétől. Az ő jelenléte is megosztja az embereket, sokak szerint feleslegesen, túl sokat bukkan fel az énekesnő, és persze, nem is mindenki kedveli a hangját. Én imádom őt, úgyhogy személy szerint örülök a vokálozásának, ráadásul nagyon tetszik, ahogy ebben a nótában énekel.
Kivesézhetném az összes nótát egyenként, de ezt majd megteszi helyettem Sipy, ám azt elmondhatom, hogy egyetlen egy számot sem fikázok le, mert számomra mind kellemes hallgatnivaló.
Na, a cikk végére azért lenyugodtam, bevettem a „lesz@rom tablettát”, és a fülemre tettem egy szűrőt, hogy a negatív véleményeket kizárjam, és csak az új Amorphis-t halljam. ? Nekem nagyon tetszik, és ez a lényeg.
Leave a Reply