
A Dimmu Borgirhoz hasonlóan, a fenti címben szereplő lemez megjelenéséhez közeledve is egyre fokozódott bennem a türelmetlen várakozás – lévén, hogy a finn csapat zenéjének is lelkes rajongója vagyok. Nyugodt szívvel kijelenthetem, hogy az utóbbi bő tíz évben az egyik legnagyobb kedvencemmé nőtte ki magát ez a formáció. Dallamközpontú, ám sokszor igencsak súlyos zenéjükkel nálam amolyan kapcsolódási pontot jelentenek a heavy és az extrémebb metal műfajok között.
Dalaikban zseniális érzékkel váltogatják az egészen gyönyörű, ultradallamos részeket és a már-már brutálisnak is nevezhető, death metalba illő elemeket. És mindezt a legtermészetesebben, minden erőltetés nélkül összeszerkesztve és kitűnő minőségben tálalják rajongóik egyre szélesedő tábora felé.
Ez most sincs másként: a Queen of Time is egy ízig-vérig Amorphis-lemez lett. Minden olyan, fentebb már említett zenei elemet tartalmaz, amelyek miatt szerethető ez a banda. Jöjjön hát az albumról alkotott véleményem, dalonként néhány mondatban:
1. The Bee: tökéletes dal, „Üdvözlünk az Amorphis zenei világában!” című, hipnotikus hatással bíró mestermű. Akinek ez nem tetszik, annak felesleges is tovább hallgatnia az albumot. A refrén énekdallama egyszerűen csodálatos. Az egyik örök kedvencem lett ez a nóta a csapattól, ez most már egészen biztos.
2. Message in the Amber: a dal során többször visszatérő, kellemes, akár tipikusnak is nevezhető, erős ír népzenei hatásokat hozó furulyás vezérdallamra épülő, lendületes szerzemény. A szám második felében az énekkórusos rész lehetne egy kicsit jobb is. Ettől függetlenül nem rossz tétel.
3. Daughter of Hate: tipikus Amorphis-os dallamvilág és dalszerkezet. A rövid időre feltűnő szaxofonos rész érdekes, de nem túl lényeges részét képezi a számnak. A hörgős refrénrész olyan epikus hangulatú. Tetszik!
4. The Golden Elk: ez számomra ismét egy tökéletes alkotás. Az előző lemez Sacrifice című dalához hasonlóan már elsőre megmaradt bennem. A refrén itt is rohadtul fogós. Ahogy a gitárdallamra a Tomi fiú énekel azon a kellemes, tiszta hangján, azzal valami nagyon, de nagyon mély hatást tud gyakorolni rám érzelmileg. És ez a lemez majdnem minden számában nyújtott teljesítményére igaz. Az ő énekhangja szerintem sokat hozzátesz az Amorphis egyre feljebb ívelő sikeréhez. Ő az egyik legjobb a mezőnyben!
5. Wrong Direction: ez a klipes nóta. Fura, de nálam elsőre nem ütött akkorát, mint a The Bee. Pedig ez is nagyon jó szerzemény, csak meg kell hallgatni egy párszor. Óriási dal, egy igazi „sláger”, amit nyugodtan nyomhatnának a rádiók is orrba-szájba. Már csak azért is, mert ebben van a legkevesebb hörgős énekrész. A refrén alatti, szintetizátoros aláfestéssel kísért ének szerintem még néhány, zenei téren fejlődésre hajlamos pop- vagy techno-rajongónak is tetszene. Ha egyáltalán vannak ilyenek…
6. Heart of the Giant: itt is felismerhetők a már említett, korábbi lemezeken is feltűnő stílusjegyek, amelyek a bandát jellemzik. A komorabb hangvételű verze után egy lágy hangulatú refrén következik, majd egy szinti- és gitárszóló, ami persze szintén nem újdonság az együttes háza táján. Tetszik.

7. We Accursed: nekem ez a dal egy kicsit westernes, amolyan prérin vágtázós hangulatú, a közepén egy fuvolás és gitáros, a középkort idéző, némileg kommersz résszel. A szám egészét nézve egy nagy örömzenélés. Az ilyenek nem igazán állnak közel hozzám. Amolyan „szódával elmegy” nóta.
8. Grain of Sand: erről a számról sem tudnék az átlagosnál többet mondani, ha 2:40 mp-nél nem érkezne egy olyan riff, amely nálam ezt a tételt is egyből felnyomja a jó kategóriába. Igazi, kemény riff! Nem vagyok nagy szólórajongó, de itt a váltott gitár–szinti–gitár szólórész is tetszik.
9. Amongst Stars: elsőre ez sem volt nagy kedvencem, de a két énekest többször meghallgatva most már egész jól elfütyörészem az énekdallamot. A dal amolyan duettféleség lenne Tomi és az ex-Gathering énekesnő, Anneke van Giersbergen előadásában. Ez a szám maximálisan az énekre épül, és mindkét fél hozza is a kívánt színvonalat. Itt is erős az ír népzenei hatás. Mostanra egészen megszerettem.
10. Pyres on the Coast: olyan ez a szám, mint egy rockopera fináléja, annyi különbséggel, hogy nincs benne kórus. Ha nem került volna fel a lemezre, akkor sem lenne hiányérzetem. Ettől függetlenül sokaknak tetszhet. Az album egészét nézve nem tartom túl jónak, sőt szerintem kifejezetten közepes szerzemény. Viszont mindenképpen hozzátenném, hogy az itt általam leközépszerűzött vagy „szódával elmegy” jelzővel illetett dalok is simán rávernek a mai metal mezőnyben megjelenő együttesek 90 százalékának a zenei teljesítményére.
Mindent összegezve, a Queen of Time-mal az Amorphis – úgy, mint az elmúlt években szinte minden lemezével – számomra most is maximálisan hozta a várt színvonalat. Az együttes iránt érzett tiszteletem jeléül most megyek, és meghallgatom az ABBA Thank You for the Music című számát… Ha Ha Ha! Jó szórakozást! Hail Amorphis!
Leave a Reply