A könyv megjelenésekor Coly írt egy rövid ajánlót (itt) erről a kiadványról, amely Dudich Ákos és Pritz Péter közös szerzeménye. A két zenei újságíró által készített interjúkat tartalmazza a könyv, ezek a beszélgetések korábban napvilágot láttak különböző – néhány már azóta megszűnt – magazinokban, weboldalakon, de vannak olyan társalgások is benne, amelyek ez idáig sehol sem jelentek meg.
Ajándékba kaptam Ákos és Péter kiadványát; rám nem igazán jellemző, hogy zenészekről szóló életrajzi-interjús könyveket olvasnék, így ez a tömény csevegés-sorozat számomra valamennyire újdonságként hatott, ezért is írok róla egy rövid cikket, elmondom a benyomásaimat a művel kapcsolatban. Természetesen rengeteg interjút olvastam már életem során (főleg metal muzsikusokkal készülteket), de így egyben többet, ráadásul elég tág időintervallumot felölelve még nem. Néhány dolgot figyelembe véve azt a következtetést vontam le, hogy nagyon hasznos olvasmányon vagyok túl, mivel rengeteg új impulzus ért, érdekes dolgokat tudtam meg a zenészekkel kapcsolatosan. Mivel én is belekóstoltam az újságírás rejtelmeibe, jó „tananyag” volt nekem ez a könyv.
Elsődlegesen szeretnék gratulálni a két zsurnalisztának, úgy vélem, ismerik a szakma minden fortélyát, az interjúkat elolvasva azt szűrtem le, hogy felkészülten és hibátlanul hajtották végre a feladatokat. Nehéz téma az újságírás, ezt is meg lehet tanulni az iskolában, mint minden más szakmát, de nem lesz mindenki a mestere, sokan megrekednek a kontárság szintjén – lásd közmédia, bulvársajtó. Ők nem süllyedtek bele ebbe a mocsárba, még ha a könnyűzenei újságírás nem is annyira kiemelt terület, mint más egyéb. Profik a szerzők, akik egyben óriási zenefanatikusok is.
Miután befejeztem az olvasást, konstatáltam magamban, hogy mennyire le vagyok maradva a magyar popzenében. Azért mondok összefoglalóan popzenét, mert nem csak rock/metal együttesekkel, zenészekkel folytattak beszélgetéseket a srácok, hanem a könnyűzene különböző válfajaiban kerestek meg interjúalanyokat, úgymint trip-hop, indie, alterrock, dubstep, elektro stb. Ez annyiban mindenképpen jó volt, hogy bepillantást nyerhettem azoknak a stílusoknak is a kulisszatitkaiba, amelyekre egyébként nem vagyok kíváncsi, és sok érdekességet véltem felfedezni a metal-tól idegen zenék háza táján is. Néhány zenekarról, előadóművészről előtte nem is hallottam, pedig vannak olyan magyar formációk, amelyek külföldön is sikeresnek mondhatják/mondhatták magukat (Beat Dis, DJ Bootsie, Sena, The Kolin, Ivan & The Parazol). Ez mindenképpen remek, még ha nem is vagyok jó néhány stílus híve.
Coly nemrég feltette azt a kérdést, hogy vajon istenként tekintsünk-e a muzsikusokra, ismertségük okán felettünk állnak-e. Nos, az elmondható, hogy ők is ugyanúgy élik az életüket, mint bárki más, ugyanazok a problémák (család, drogok stb.) érintik meg a személyüket, de egy kicsit mégis mások, mint mi. Mások, mert legtöbbjük művész, és a művészek nem egy esetben különcként viselkednek. Több mindent megtehetnek bizonyos keretek között, kevésbé vannak korlátok közé szorítva, mondhatni, sokkal szabadabbak az átlagembernél, főleg azok, akik a zenélésből élnek meg – ráadásul nem is rosszul. De megvannak az árnyoldalai is az ismertségnek, frusztrálóan hathat a média álhír-terjesztése vagy a túlbuzgó rajongók zaklatása, meg sok más egyéb tényező.
Természetesen minden zenész másként éli meg ezt a világot: vannak, akik holtfáradtan is készségesen, barátságosan válaszolnak a kérdésekre, de valakiből alig lehet kihúzni egy-egy értelmes mondatot vagy felmutat bizonyos sztárallűröket. Néhány zenész vicceskedett, komolytalan válaszokat adott, de amiatt is dicsérni kell Ákost és Pétert, hogy jól reagálják le az ilyen helyzeteket, mivel ők is „vevők a hülyeségre”, próbáltak azonos hullámhosszra kerülni az interjúalannyal. Ilyen beszélgetés zajlott le a Belga vagy a Quimby tagjaival, de van még egy pár interjú, ahol nagyokat nevettem egy-egy beszóláson.
Néhány társalgás nem tetszik, de ez nem a készítők hibája, hanem az alany szófukarsága vagy az idő rövidsége miatt van. Egy-két interjút úgy vélem, nem kellett volna megjelentetni, bár tanulópénzként jól jönnek. Különösen a James Brown-nal folytatott diskurzust érzem feleslegesnek, gyakorlatilag néhány percet kapott Péter a telefonban, és J.B. szigorúan be is tartotta – egy mogorva titkárnő segédletével. A zenész „elfoglaltsága” és a válaszok tömörsége miatt semmi érdekeset nem lehet megtudni a híres muzsikusról. Az Aerosmith-interjú is foghíjas, mire az ember belemerülne az részletekbe, már menni is kell tovább. Szerettem volna sokkal több információt megtudni többek között Marky Ramone-tól, Jello Biafra-tól, Les Claypool-tól, Perry Farrell-től, de ez van, így alakult. Hát, néha az újságíró élete sem könnyű. ?
A House Of Pain interjú pedig azért ért véget idő előtt, mert Everlast megsértődött Ákos egyik kérdésén. Lehet, hogy Ákos itt egy kicsit hibázott, mert tovább forszírozta a témát, és emiatt Everlast ideges lett, majd néhány keresetlen szó kíséretében elvonult. Nem baj, egy újságírónak néha a határokat is feszegetnie kell.
De itt vannak azok a beszélgetések is, amelyeket viszont nagyon nagyra értékelek; ezekből kiderül, hogy a meginterjúvolt zenész milyen normálisan állt hozzá a dologhoz, örömmel és lelkesen beszélt saját magáról és zenekaráról. Pedig néhányuk nem tegnap kezdte az ipart, és mégis úgy viselkedtek, mintha nem lennének híresek. Tök jó arc Kerry King, Mike Bordin, Page Hamilton, Flea és John Frusciante, Tricky, Mike Inez, Charlie Harper, Mike Muir, a Massive Attack tagjai, Rex Brown (ő ráadásul exkluzív interjút adott).
A legeslegjobb a Kiss Tibivel (Quimby) folytatott terefere. Nagyon személyesre és mélyre sikerült ez az interjú, mivel Tibi a droggal kapcsolatos dolgairól beszél, elárulja, hogy miként sikerült leszoknia a cuccról, miként élte meg a rehabot, és hogyan tudott visszatérni együttesével. Azért is érdekes erről olvasni, mert a médiáról is kifejti a véleményét, mivel az eset után sok baromságot összehordtak róla a szenzációhajhász firkászok, és egyébként is fárasztotta az, hogy állandóan vele foglalkoztak. De a többi Quimby taggal készült interjú is figyelmet érdemel.
A Grandpierre Attilával készült beszélgetést külön nem is említem, mert alapból imádom Attila fejtegetéseit a világegyetemről, a szellemvilágról, a teljes életről, amelyekhez társulnak Ákos remek kérdései. Így kell ezt csinálni, az interjúkészítő legyen képben azzal kapcsolatban, amiről érdeklődik, de ha nincs is birtokában minden információnak – hiszen ezért kérdez –, butaságokról ne diskuráljon.
Összességében nagyon tetszik a könyv, a néhány apró negatívumával egyetemben is jó olvasnivaló. És még egyszer: nagy elismerés Ákosnak és Péternek!
Válasz írása