Harminc évvel ezelőtt, március 8-án jelent meg Yngwie J. Malmsteen csapatának negyedik stúdióalbuma, amely több szempontból is különleges darabja a svéd gitármágus életművének.
Az odáig vezető útról „röviden” annyit, hogy hősünk egy zenészfamília harmadik gyermekeként 1963-ban született a svéd fővárosban, Stockholmban. Lars Johan Yngve Lannerbäck néven anyakönyvezték, 12 éves korában „vette fel” édesanyja leánykori nevét, a Malmsten-t; ebből lett később a Malmsteen, harmadik keresztnevéből, Yngve-ből a valamivel angolszászabb hangzású Yngwie, a J pedig a Johan rövidítése.
Első zenekarát, a Track on Earth-t tízéves korában hozta össze egy iskolai barátjával, aki dobokon játszott. Tinédzserként nagy hatással volt rá a 19. századi virtuóz olasz zeneszerző-hegedűművész, Niccolò Paganini és a német Johann Sebastian Bach munkássága, míg a rockzene nagyjai közül Ritchie Blackmore játéka jelentette számára a legfőbb inspirációt. Ezekből táplálkozva alakította ki azt a neoklassszikus játékstílust, amellyel a ’80-as évek közepén új színt vitt a heavy metal kissé klisés világába.
A ’70-es évek végén, ’80-as évek legelején, még szülőhazájában készített demói felkeltették a Shrapnel Records főnöke, Mike Varney érdeklődését, aki 1982-ben átutaztatta őt az Egyesült Államokba, és lehetővé tette, hogy a rá következő évben olyan komolyabb csapatokban szerezhessen nevet magának, mint a Ron Keel vezette Steeler és a Graham Bonnet-tel felálló Alcatrazz. A gitáros ezt követően hozta létre saját zenekarát, és indította el szólókarrierjét.
Együttesének első nagylemeze 1984-ben látott napvilágot (Rising Force), majd éves rendszerességgel jött a folytatás (Marching Out – 1985, Trilogy – 1986); a negyedik albumra azonban már két esztendőt kellett várniuk a Malmsteen-rajongóknak. A késlekedésnek tragikus okai voltak. 1987-ben Yngwie súlyos autóbalesetet szenvedett, Jaguárjával rátekeredett egy út menti fára, amelynek következtében egy hétre kómába került, a jobb kezében pedig idegsérüléseket szenvedett. Ráadásul ugyanebben az esztendőben hunyt el az édesanyja is. Ilyen előzmények után jelent meg az Odyssey, amelyen egyrészt semmilyen fizikai utóhatása nem érezhető (hallható) a balesetnek, Yngwie úgy játszik, mint korábban, másrészt ez lett a zenész legsikeresebb albuma, ami nem kis mértékben a mainstream közönség számára is csemegének számító Heaven Tonight nótának volt köszönhető.
És persze a közreműködő zenészeknek is. Malmsteen több mint három évtizedre visszatekintő pályafutása során számos remek énekessel kooperált, a legnagyobb névnek azonban máig az 1951-es születésű Joe Lynn Turner (eredeti nevén Joseph Arthur Mark Linquito) számít közülük. A vokalista 1980-84 között a Rainbow-ban, Ritchie Blackmore mellett izmosodott, és tette le három albumon is a névjegyét (Difficult to Cure, Straight Between the Eyes, Bent Out of Shape), Yngwie csapatából pedig a Deep Purple-be vezetett az útja (Slaves and Masters – 1990).
Turner ezen az egy Malmsteen-stúdiólemezen domborít (plusz az Inspiration című, 1996-os feldolgozásalbumon), akárcsak Bob Daisley, aki ráadásul – félig-meddig vendégmuzsikusként – csupán négy nótában pengeti a vastag húrokat. Érdekes szituáció, mert Yngwie vagy maga oldotta meg ezt a feladatot, vagy teljes egészében egy bőgősre bízta a basszusfutamok feljátszását (a Facing the Animal anyag volt még ilyen anyag, ahol szintén megosztották ezt a szerepet).
Daisley sem volt az az unatkozós fajta, hiszen az Odyssey-t megelőzően a Black Sabbath The Eternal Idol albumán játszott, miközben nemcsak Gary Moore-nak (1984-1990 között), hanem Ozzy-nak is ő volt a basszusgitárosa (a Madman első hat albumából ötön ő pengette a négyhúros hangszert).
A Johansson testvérpár pedig a ’80-as évek közepén éppen Yngwie mellett tett szert komoly respektre: a billentyűs Jens a kezdetektől együtt játszott Malmsteen-nel, a bátyja, Anders pedig a második albumtól kezdve dobolt a svéd fenomén csapatában.
Az Odyssey két erős egyéniség találkozásának a lenyomata, s kettejük alkotói „nászából” elég érdekes mutánsok (dalok) születtek. Turner a Rainbow dallamvilágát és énekhangját adja a közösbe, Malmsteen pedig a technika megszállottja. Joe a szövegekért felelős, míg Yngwie a zenei virtuozitást csempészi – ahol csak tudja – a dalokba.
Már az albumot nyitó Rising Force-tól is megkapjuk mindazt, amiért a svéd származású előadót és csapatát annak idején megszerettük. Dinamikus nóta, dallamos énekkel, minden rést kitöltő gitárhangokkal, szintetizátor-gitár párbajjal – tökéletes Malmsteen-esszencia.
A Hold On lassú középtempóját követően aztán Yngwie-ék – a már említett Heaven Tonight-tal – egy kicsit túltolják a melódiarollert. Ilyet korábban még nem hallottunk tőle: egyértelműen a slágerlistákat célzó dal, a szóló persze ebből sem marad ki.
A lírát az albumon mindenekelőtt a Dreaming (Tell Me) című tétel képviseli, de az anyagot záró Memories-ben is elérzékenyülhetünk a finom gitárhangokon, a merengő melódiákon. Utóbbit Malmsteen édesanyja emlékének ajánlotta, de az előbbi is utalhat a szeretett személy elvesztésére.
A Bite the Bullet egy másfél perces instrumentális, amelynek gyors kezdése gyakorlatilag gitárszólóba fullad. A Riot in the Dungeons viszont az anyagot indító Rising Rorce-hoz hasonló, tempós tétel, és többek között fülbemászó alap-gitárfutama miatt a másik kedvencem a lemezről.
A korong B oldalán egymást követik a címük alapján azonnal beugró refrénű Malmsteen-„slágerek”: a Deja Vu, a Crystal Ball, a Now Is the Time és a Faster than the Speed of Light, amelyek az anyagnak ebben a részében is magasan tartják a színvonalat. Utóbbi talán a lemez leggyorsabb dala, de ezzel együtt is kifejezetten melodikus tétel.
Az utazás (odüsszeia) végére azért csak becsúszott két „szótlan” nóta. A Krakatau ráadásul a zordabb vonalat képviseli, amitől – több mint hat percben előadva – egy kicsit vontatottá, unalmassá válik. Nekem itt már sok a szóló. Ezt ellentételezendő, a Memories torzítatlan gitárja alig néhány lélegzetvételnyi ideig szól; ha nem is katartikus, de feszültségoldó lezárása a bő 50 perces anyagnak.
A végeredmény egy maximálisan dallam-orientált album, Yngwie addigi legslágeresebb lemeze lett. A főnök ez alkalommal is jól eltalálta az arányt a gyors és a lassabb részek, a szöveges és instrumentális dalok között. Nekem mégis hiányérzetem volt, számomra ugyanis az első két lemez jelenti az etalont, Jeff Scott Soto hangjával. Talán ezért, talán egyéb körülményekből adódóan, de az Odyssey volt az az album, amelyet követően hátat fordítottam a mesternek, és későbbi anyagai közül már csak az Inspiration-t tettem magamévá. Most azonban, miközben erről a jubiláló korongról írtam, a folytatáshoz is kedvem kerekedett. Ki tudja, ennyi év kihagyás után hátha újra közel kerül hozzám Malmsteen muzsikája.
S hogy lezárjam ezt a történetet, az Odyssey album turnéjának szentpétervári koncertjét lemezen is megörökítették (Trial by Fire: Live in Leningrad – 1989), majd oszlott a csapat: nemcsak Joe Lynn Turner távozott, hanem a kipróbált harcostárs Johansson fivérek is. Jens az elkövetkezőkben Ronnie James Dio zenekarát, míg Anders a Blue Murder sorait erősítette, úgyhogy az 1990-es Eclipse albumot Yngwie már egy teljesen új felállással készítette.
Hősünket, aki jelenleg is aktív, és aki három és fél évtizedes szólókarrierje során 20 albummal örvendeztette meg közönségét, a Time magazin 2009-ben beválogatta minden idők 10 legnagyobb elektromos gitár-játékosa közé. Vitathatatlanul megérdemelten.
Leave a Reply