Uriah Heep: Live 1973

Ha megkérdezik, melyik a kedvenc Uriah Heep-lemezem, gondolkodás nélkül ezt a dupla koncertalbumot említem. És nemcsak azért, mert ez volt az első anyag, amit tőlük hallottam, hanem mert tényleg fantasztikus atmoszférája van, és persze a csapat legjobb nótái hangzanak el rajta. A zenekar első, David Byron nevével fémjelzett korszakának egyik stúdiólemeze sem ér a nyomába, sem hangulat, sem dinamika tekintetében, holott azért a Look at Yourself vagy a Demons and Wizards is a rocktörténelem meghatározó alkotásai.

A ’80-as években, a stílussal való ismerkedésem hajnalán volt néhány zenemű, amelyet kizárólag fekve, sötétben hallgattam meg, ez tette lehetővé a tökéletes elmélyedést, ráhangolódást. Ilyen volt a Rainbow On Stage-e, a Scorpions Tokyo Tapes-e és ez az anyag is. Mindhárom koncertfelvétel, és ha sorrendet kell állítanom, a Uriah Heep albuma az előkelő második helyen szerepel kedvenc live albumaim listáján.

Byron, Kerslake, Hensley, Box, Thain

A zenekart a Black Sabbath-tal, a Deep Purple-lel és a Led Zeppelin-nel együtt úgy emlegetik, mint a legendás angliai négyesfogatot, amelynek tagjai nemcsak stílusteremtők voltak, hanem a ’70-es évek első felének legnépszerűbb hard rock/heavy metal csapatai is. (Hogy
e csapatok hard rockot vagy már heavy metalt játszottak, nézőpont kérdése. Az előttük járóknál keményebbek voltak, az utánuk jövőkhöz képest viszont lágyabb húrokat pengettek.)

A zenekar (elő)történetében nem mélyednék el túlzottan, a lényeg, hogy a csapat elődjének számító Spice-ot a gitáros Mick Box és az énekes David Garrick alapította, valamikor 1968 táján. A Spice-ból egy évvel később lett Uriah Heep, Garrick pedig felvette a Byron vezetéknevet. Az együtteshez 1970 januárjában csatlakozott Ken Hensley billentyűs, akinek érkezésével a csapat hangzása is megváltozott, kialakult a rájuk jellemző, Hammond orgona által megtámogatott sound.

A csapat nem sokat lacafacázott, az elkövetkező alig több mint két év alatt öt stúdióalbumot jelentetett meg, rajtuk mindazon dalokkal, amelyeket ma a világ a zenekar legemlékezetesebb nótáiként ismer. Ha a ’72-es The Magician’s Birthday vagy jelen koncertlemez után feloszlanak, már akkor is egy teljes, tökéletes életművet hagytak volna maguk után. Ehhez képest még további 20 stúdióalbummal bővítették diszkográfiájukat (és a történetnek még ma sincs vége).

David Byron

Az is elég nagy bátorságra vallott tőlük (bár láttunk már ilyet előttük és utánuk is), hogy három-négy évvel az indulásuk után koncertlemezt adtak ki. Persze népszerűségük csúcsán voltak, és a műsor összeállításakor is tudtak miből válogatni.

Számos tagcserét követően, már 1971 végén világossá vált, hogy a csapat szilárd magját Box, Byron és Hensley alkotja. Ekkortájt csatlakozott hozzájuk Lee Kerslake dobos és az új-zélandi basszusgitáros, Gary Thain, akikkel végre minden alkotórész a helyére került, és létrejött a Uriah Heep klasszikus felállása, amely egy sajnálatos esemény miatt csupán 1975-ig maradt együtt.

’72 novemberében kijött a már említett The Magician’s Birthday album, a következő év január 26-án pedig a csapat a rivális Black Sabbath „szülővárosában”, Birminghamben lépett fel. A koncertet rögzítették, és az anyag az Egyesült Államokban áprilisban, Nagy-Britanniában pedig májusban látott napvilágot.

Mick Box

Már az óriási, ahogy a színpadi műsorközlő felkonferálja a csapatot, majd némi hangolás után felhangzanak a Sunrise című nóta első ütemei, amelyekből aztán kibomlik, és hömpölyögve nekilódul a dal. A ’Heep egyébként is nagy volt az ilyen lendületes kezdésekben, megállíthatatlan beindulásokban, elég csak az Easy Livin’ vagy a Look at Yourself elejére gondolnunk.

A szólás úgy tartja, két dudás nem fér meg egy csárdában. Na, itt kis túlzással öt szólista igyekezett lejátszani egymást a színpadról, pontosabban emelte zsenialitásával egy magasabb szintre a zenekar muzsikáját. Byron karizmatikus személyiség volt, nagy hangterjedelme főleg a magasabb regiszterekre terjedt ki. Box torzított gitárhangzása (amely leginkább a Traveller in Time és a Tears in My Eyes című szerzeményekben érhető tetten) az egyik védjegye volt a csapatnak, és ennek köszöntően szólalt meg olyan keményen a Uriah Heep zenéje, hogy az a hard rock helyett sokkal inkább kívánkozott a heavy metal skatulyába.

Ken Hensley

Ami legalább ennyire meghatározó, az a Ken Hensley által szolgáltatott Hammond orgona-hangzás, amely alapvetően vastag bársonyként burkolja, öleli körül a dalokat, ugyanakkor sokszínű, játékos, és a Gypsy-ben egy külön szólót is kapunk belőle. Egy magánszámot a dobos Lee Kerslake is előad, ám ő az anyag legnagyobb részében inkább megbízhatóan szolgáltatja az alapot a többiek művészi „magamutogatásához”.

Ami viszont a leginkább meglepő, az a basszusgitár kitüntetett szerepe. Mintha Gary Thain tologathatta volna a keverőasztal potmétereit, és a szája íze szerint állította volna be a hangszerek arányát. Mintha az anyag az ő jutalomjátéka lenne, annyira dominánsan van végig az előtérben a négyhúros hangszer. Élmény hallgatni, mert a bőgős tényleg parádésan játszik.

Lee Kerslake és Gary Thain

A több mint 71 perces anyagon lendület és líra váltja egymást, a Sunrise, a July Morning és a Circle of Hands érzelmessége fonódik össze az Easy Livin’, a Tears in My Eyes és a Look at Yourself keménységével. A lemeznek van egy nagyon erős bő fél órája, amikor olyan nagyágyúk követik egymást, mint az Easy Livin’, a July Morning, a Tears in My Eyes és a hangszeresek improvizációinak teret adó Gypsy, amelyet így kétszer olyan hosszan játszanak, mint a debütalbumon. Aztán a Look at Yourself képében jön az újabb csúcspont, de a negyedik lemezoldal további részében már szűnik a varázs.

Ami számomra nem hiányozna, ha lehagyták volna a lemezről, az a bő nyolc perces rock and roll egyveleg, a Roll Over Beethoven, a Blue Suede Shoes, a Hound Dog és társaik. Nem az ő zenéjük, ráadásul unalomig ismert nóták. Lemaradt viszont a Lady in Black, az a nóta, amelyre sokan elsőként asszociálnak a Uriah Heep neve hallatán. Igaz, nagy sláger elsőként Nyugat-Németországban, a Salisbury album 1977-es újrakiadását követően vált belőle.

A zenekar következő stúdióalbuma, az 1973-as Sweet Freedom jó néhány remek nótát tartalmazott, ám az egy évvel későbbi Wonderworld már csalódást okozott a rajongóknak. Nagyjából ebben az időben vált egyre súlyosabbá Byron alkoholizmusa, illetve Thain drogfüggősége. Utóbbi rúgták ki előbb a csapatból, és a bőgős egy évvel később, 1975 decemberében, mindössze 27 évesen, heroin-túladagolás következtében távozott is az élők sorából. Az énekes ’76-ig maradt a csapat tagja, azt követően szólókarrierbe kezdett, de szenvedélybetegsége lassan őt is legyűrte, s végül 1985-ben, az ivás következményeként fellépő májkomplikációban halt meg. 38 évet élt.

About Coly 1180 Articles
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Be the first to comment

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*