Ahogy valószínűleg jó páran közületek, én is vadászom a különleges zenei csemegékre. Képletesen öt földrészt bejárva keresem az egyedi hangú, minőségi metal muzsikát, és vagy sikerrel járok (mint, mondjuk, az új-zélandi Alien Weaponry, az iraki Acrassicauda és a perui NMK esetében) vagy nem. Sajnos utóbbi fordul elő gyakrabban: a harmadik világbeli csapatok zenéjéből sokszor vagy a különleges íz hiányzik, vagy a hangzás hagy maga után kívánnivalót.
Legutóbb több afrikai együttes albumát is meghallgattam. A marokkói Sakadoya is közéjük tartozik, és bár jómagam nem váltam a csapat feltétlen rajongójává, megosztom veletek az infót, hátha valakinek bejön az arab kvintett metalcore-ral elegy death metalja.
A Szahara peremén komótosan telik az idő. A zenekart 2005-ben, Settat városában alapította az énekes Khalid El Hasbi énekes és a dobos Hicham. A felállás a szólógitáros Reda, a ritmusgitáros Simo és a basszusgitáros Mehdi Ouldsouilem csatlakozásával vált teljessé. Bemutatkozó és mindeddig egyetlen albumukat, a Back to the Age of Slaves-t 2009-ben, magánkiadásban jelentették meg. Az anyag felvételei Stephan Lucacic zenei producer irányítása mellett a casablancai P.L.O. stúdióban készültek, ahová Reda már nem tartott velük, így a lemezen csupán négy muzsikus játéka hallható. Az anyag meglepően jól szól, abszolút egy ligában játszik az európai-amerikai élmezőnnyel.
Ezt követően csatlakozott hozzájuk Ayoub Lamari szólógitáros, 2013-ban pedig a dobok mögött történt személycsere: az új ütős Amine Tariq lett. Az új felállás akkor a következő stúdióalbumot is beígérte, de annak mind a mai napig se híre, se hamva…
A zenészek bevallottan a Lamb Of God, a Chimaira, a Devildriver, a The Black Dahlia Murder, az All That Remains, a Gojira és hasonló csapatok munkásságát tekintik iránymutatónak, amire az általuk játszott zene sem cáfol rá. A magam részéről a metalcore-t nem annyira érzem benne, de ez talán nem is baj. Van viszont némi thrash, különösen a Dismal Moments című nótában.
A death metal nem igazán az én zeném, így számomra az „ének” ront valamennyit az élmény minőségén (persze ebben a stílusban ez a sztenderd), a zenei megoldások viszont bőven kárpótolnak. Különösen a dobos Hicham játszik nagyot: jól cifrázza, díszíti az egyébként is változatos ritmusokat. A gitárosok a rövid, finom dallammenetekkel és a sűrű riffváltásokkal teszik hozzá a maguk részét a produkcióhoz.
Ami viszont érdekes, hogy egy pillanatig sem tudatosul bennem, hogy arab hátterű zenét hallok; sem keleties dallamok, sem a rájuk jellemző tördelt ritmusok vagy hangszerelési megoldások nem tűnnek fel a dalokban. Egy-kettő azért jó lett volna…
Homogén, de nem unalmas az anyag; előbbiből adódóan kedvenc nótát sem tudok kiemelni a nyolc számot tartalmazó, 38 és fél perces albumról. Ugyanakkor minél többször hallgatom, annál jobban belém fészkeli magát, annál jobban tetszik. Ahhoz képest, hogy ilyen színvonalas muzsika, csodálom, hogy a nemzetközi színtéren még nem találkoztunk a nevükkel. Talán a második lemez majd meghozza az áttörést. A kérdés már csak az, arra mikor fognak Khalid-ék sort keríteni. (E-mailben rá is kérdeztem erre az énekesnél, aki azt válaszolta, egyelőre nincs napirenden az új album, jelenleg ugyanis éppen dobost keres a csapatához…)
Leave a Reply