Azok közé tartozom, akik imádják Ritchie Blackmore szivárványos zenekarának Ronnie James Dio nevével fémjelzett korszakát. Első hatásaim egyike volt a csapat, és mindenekelőtt az ebben az időszakban készült albumoknak köszönhetően vált Dio – jó időre – a kedvenc énekesemmé.
Soha nem voltam nagy lemezgyűjtő, ám azon kevés bakelitkorong közül, amelyekre szert tettem, – bár ebben a formában nem hallgatom, – máig nagy becsben tartom a Rainbow Rising és Long Live Rock ’n’ Roll című albumait. Továbbá, a vadabb zenekarok kitűzői mellé a hőskorban egy szimpla fekete-fehér Rainbow badge-et is beszereztem, és viseltem is büszkén.
Azaz fan voltam és vagyok, legalább három évtizede, ennek ellenére ki merem jelenteni, hogy az On Stage koncertalbumot leszámítva nincs tökéletes Rainbow-lemez (na jó, az 1975-ös Ritchie Blackmore’s Rainbow majdnem az). Mindegyiken van egy-két vagy több tölteléknóta, amolyan semmilyen szám, és ez alól a LLRNR sem jelent kivételt.
(Mindig megdöbbenek azon, hogy elszaladt az idő; hogy a hard rock/heavy metal műfaj úttörő klasszikusairól már azt kell mondanunk, 35, 40, 45 évvel ezelőtt látták meg a napvilágot. A Long Live Rock ’n’ Roll tegnap töltötte be a negyvenet.)
A Rainbow történetének kezdetéről korábban itt-ott már megemlékeztünk, úgyhogy ebből most csak annyit idéznék fel, hogy Ritchie Blackmore még a Deep Purple tagjaként, de már Dio-val és az énekes akkori zenekara, az Elf muzsikusaival rögzített két olyan nótát (a Black Sheep of the Family-t és a Sixteenth Century Greensleeves-t), amelyek aztán a Rainbow bemutatkozó albumán is helyet kaptak. A végeredmény tetszett a különc gitárosnak, így 1975-ben dobbantott addigi csapatából, hogy útjára indítson egy újabbat, amely kisebb-nagyobb megszakításokkal és sűrűn változó tagsággal ma is működik.
Az 1976-os Rising albumra állt össze a Rainbow általam klasszikusnak tartott felállása, Ritchie és Ronnie mellett Jimmy Bain basszusgitárossal, Cozy Powell dobossal és Tony Carey billentyűssel, akik így öten nemcsak a csapat második stúdiólemezét, hanem az egy évvel később napvilágot látott On Stage koncertalbumot is jegyzik. Érdekesség, hogy bár ezt az élő anyagot 1976 második felében rögzítették, és 1977 júliusában került a boltok polcaira, a lemezen már ott szerepel az 1978-as Long Live Rock ’n’ Roll egyik húzónótája, a Kill the King, sőt a turnén az album címadó dalát is játszották.
Az 1976-77-es világ körüli fellépéssorozatot követően a zenekarból ketten is lapátra kerültek, ugyanis Jimmy Bain játékát Blackmore alacsony színvonalúnak, Carey-ét viszont túlságosan is komplikáltnak találta. A basszusgitáros posztjára Ritchie a Jon Hiseman’s Colosseum, a Uriah Heep és a Tempest zenekarok bőgősét, Mark Clarke-ot invitálta meg. Ám a következő album, a LLRNR stúdiófelvételei alatt az ő ujjmunkájával is elégedetlen volt, így azon melegében ajtót mutatott neki. A dalok felének bőgőrészeit így végül ő maga, a címadó nóta, a Gates of Babylon, a Kill the King és a Sensitive to Light basszustémáit pedig a korábbi Widowmaker-muzsikus Bob Daisley játszotta fel.
(Szegény Daisley-nek nagyjából ennyi szerep – plusz néhány koncertfellépés – jutott a Rainbow történetében. A sors azonban később bőven kárpótolta: Ozzy, Uriah Heep, Gary Moore, Black Sabbath – csak néhány név, amely csapatok bőgőseként később bizonyíthatta tehetségét.)
Pontosan ugyanennyi reflektorfény jutott a kanadai billentyűs David Stone-nak is, aki Tony Carey helyére érkezett, így a csapat harmadik albuma felvételeinek a végére csak összejött a csapat… A végére, mert az 1977 áprilisában, a franciaországi Château d’Hérouville-ben működő The Strawberry Studio-ban, Martin Birch zenei producer és hangmérnök értő közreműködése mellett induló munkálatokban a stabil embernek számító Blackmore, Dio és Powell mellett session muzsikusként Tony Carey, átmeneti jelleggel pedig a már említett basszusgitáros, Mark Clarke nyert bebocsátást a szentélybe.
1977 júliusára, demó formájában össze is állt hét dal, akkor azonban otthagytak csapot-papot, és az elkövetkező hónapokat intenzív turnézással töltötték a kontinensen, majd – már Daisley-vel és Stone-nal kiegészülve – decemberben visszatértek a stúdióba, ahol befejezték az utolsóként elkészült Gates of Babylon-t, és újravettek bizonyos basszus- és billentyűssávokat.
Na, de nézzük magukat a dalokat! A bő 39 perces korongon helyet kapott nyolc nóta felét tartom kiemelkedő alkotásnak, a másik négy nálam az „elmegy” kategóriába tartozik. A véleményemmel nem lehetek egyedül, ugyanis később számos zenekar dolgozta fel az album valamelyik szerzeményét – egyetlen kivételt leszámítva valamennyien az általam is favorizált tételeket.
Az első kedvencem (nem tetszési, hanem elhangzási sorrendben) a címadó nóta, amit, azt hiszem, senkinek nem kell bemutatni. Klasszikus, óriási sláger. Telt hangzása beszippant, lendülete magával ragad. Ha nem tudnám, hogy Cozy Powell-t hallom, akkor is azt mondanám, hogy rohadt jó benne a dob. És persze Ritchie gitárjának a hangja is a szóló alatt.
Kettes számú favoritom a Gates of Babylon, amely műfajában a Rising album Stargazer-éhez hasonló, nagy ívű, epikus, történelmi témájú alkotás. A dal alaphangja nem túl acélos, azonban a bevezető szintetizátorfutamok, Blackmore közel-keleti hangulatot keltő szólója, a billentyűs és klasszikus vonós aláfestés (Bavarian String Ensemble), valamint a végén a hegedűs lezárás különleges, felejthetetlen alkotássá teszik a Babilon kapuit.
A harmadik csúcspont a B oldalt és a Rainbow akkori koncertjeit nyitó Kill the King. Na, ez már igazi, dübörgő rockzene, egyesek szerint a történelem első power metal nótája! Az album leggyorsabb dala: pörög a kétlábdob, Ritchie is gyilkolja hangszerét, plusz az a többször is visszatérő gitárdallam a szám közepén! És akkor a szerzemény lezárásáról még nem is beszéltünk… 🙂
Ugyancsak a lemez legmegkapóbb darabjai közé tartozik az anyagot záró Rainbow Eyes. Líra nóta, amelyet Ronnie lágyan szóló gitár-, hegedű-, cselló- és fuvolakísérettel ad elő. (A két hegedűs egyike honfitársunk, Kiss Ferenc volt.) A dalt sokáig túl lágynak találtam, s emiatt nem is igazán kedveltem; gondolj bele, a Long Live Rock ’n’ Roll-lal nagyjából egy időben érkezett az életembe a Metallica és a Slayer is. 🙂
Tömény szépség, gyengédség, finomság; Dio énekét nem is igazán nevezném benne férfiasnak. Sok évvel később Blackmore élete párja, Candice Night is a szájára vette a dalt, amely líraisága miatt neki legalább ilyen jól állt (ha nem jobban).
A kevésbé kiemelkedő szerzemények közé sorolom a Lady of the Lake-et, amelyben a verzék alatti ritmus inkább funky-san sasszézik, mintsem hogy rock and roll-osan pörögne. A refrénje szerencsére ennek a dalnak is rendben van. Az L. A. Connection-ben a csapat öreguras döngöl, a hangzást itt-ott honky tonk zongora színesíti, a refrén a lehető legegyszerűbb, a szólóban azonban itt is élmény hallgatni Blackmore Fender Stratocaster-jét.
Emlékszik bárki is a The Shed (Subtle) című nóta vezérdallamára vagy refrénjére? Én számtalanszor hallgattam már a nótát, legutóbb két napja, és fejből semmit nem tudok felidézni belőle. Gitárszólóval indul, a későbbiekben is a hathúros hangszer dominál benne, de Dio-ék nem igazán alkottak vele maradandót. Hasonlóan látom a Sensitive to Light-ot is, amely rock and roll tempóban lüktet, de egy rövid, dallamos gitárkiálláson túl egyéb különlegesség nem nagyon mondható el róla.
Összességében az anyag – mind témáit tekintve, mind zeneileg – még tovább távolodott a bemutatkozó lemez középkorias hangulatától. Blackmore ezt követően döntött úgy, hogy a Rainbow zenei irányvonalát egy kommercionálisabb, szélesebb tömegeket és az amerikai piacot megcélzó irányba viszi tovább. Slágerlistás nótákat akart, és ezzel a koncepcióval az apró termetű varázsló, Ronnie James Dio már nem tudott azonosulni, így (akárcsak Bob Daisley és David Stone) a LLRNR megjelenését követően távozott az együttesből.
Cozy Powell még egy évet maradt, így az 1979-es Down to Earth albumon, és a rajta szereplő, a vágyott áttörést hozó Since You Been Gone nótában is az ő játéka hallható.
Hogy egy műfajidegen idézettel zárjam: „valami véget ért, valami fáj…” Ritchie Blackmore-nak valószínűleg nem sokáig okozott fejfájást kulcsembere elvesztése, Dio kiválásával azonban a Rainbow, azt gondolom, legfényesebb, legértékesebb korszaka zárult le – amit persze már csak a mából tudunk megfelelően súlyozni a zenekar életművében.
Thanks!