„Ma nem menő az a zene, amit mi játszunk”

Beszélgetés Parajdi „Para” Tamással, a Beyond énekes-gitárosával és Bencze Gyulával, a csapat bőgősével

A gyöngyösi Beyond zenekar a ’80-as évek közepén a hazai thrash metal mozgalom egyik úttörője volt. Ma pedig – az akkori nagy nevek közül – azon kevesek közé tartozik, amelyik még mindig létezik, koncertezik, sőt legújabb anyagának megjelenése is küszöbön áll. A csapat zenéje természetesen változott az elmúlt évtizedekben, a színpad előtt is kevesebben headbangelnek a muzsikájukra, ők viszont máig élvezik, amit csinálnak.

(Beszélgetésünket a legutóbbi Rattle Inc. olvasótalálkozón rögzítettem, és Somogyi „Manitou” Petinak az interjút követően feltett kérdéseit szintén beillesztettem a szövegbe.)

Rattle Inc.: A honlapotok tanúsága szerint a zenekar 1985-ben alakult; a tiéteknél korábbi dátumot csak az Atomic neve mellett találtam. Te kikre, milyen hazai csapatokra emlékszel az akkori közegből?

Parajdi Tamás: Sajnos senkire. 50 éves vagyok, és az agyi tevékenységem egyre romlik. 🙂 Az Atomicra, a Prosecturára és a Barbed Wire-re természetesen igen, a Tankcsapda pedig még vendégzenekarunk is volt akkoriban. Miután ők levonultak a színpadról, a közönség nagy része is távozott, ami egy kicsit rosszul esett. Utólag már tudjuk, miért, hiszen éppen akkoriban váltak az ország legismertebb együttesévé.

A honlapra tényleg azt írtuk ki, hogy ’85-ben alakultunk, de egy fénykép alapján tudom, hogy Babuval, a gitárosunkkal rajztáblából készítettünk magunknak egy-egy gitárt, az egyiket felöltöztettük Angus Young-szerkóba, és ráírtuk, hogy 1982. Tehát már akkor együtt voltunk, talán még nem Beyond volt a nevünk, hanem Fuji, aztán egy nagyon rövid ideig Phantom Lord; akkor álltunk át a thrash metalra, és utána váltunk Beyond-dá.

R. I.: Említetted Babut, azaz Zavarkó András gitárost, akivel eszerint legalább 36 éve zenélsz együtt. Hogy tudtátok elviselni egymást ilyen hosszú időn keresztül?

P. T.: Babuval mindig jóban voltunk. Folyamatosan hülyülünk, nem tudunk megkomolyodni. Tegnap is hajnali egyig szívattuk egymást. Most ugyan egy kicsit távolabb vagyunk egymástól, mert ő Gyöngyösön maradt, én pedig Budapestre költöztem.

R. I.: Ha már itt tartunk: gyöngyösi csapatként ismert meg benneteket a közönség, mióta vagytok budapestiek?

P. T.: Ketten lakunk itt, Gyula és én. Kozma Zoli, a dobosunk szigetszentmiklósi, ami szintén közel van a fővároshoz, így mondhatjuk, hogy hárman vagyunk budapestiek.

Bencze Gyula: És természetesen Budapesten próbálunk.

R. I.: Az indulásotokat követően mikor kerültetek be úgy igazán a hazai metal-vérkeringésbe (budapesti koncertek, vidéki turnék, fesztiválok stb.)?

P. T.: Szerintem rögtön az első demó után (Black Magic Night, 1986 – a szerk.). Az első budapesti koncertünk 1987. augusztus 8-án volt a csepeli Black Metal Fesztiválon. Jó pár thrash zenekar is fellépett itt; nagyon élveztük, nem is gondoltuk, hogy ennyire megy itthon ez az irányzat. Gyöngyösön addig semmiféle sikernek nem voltunk kitéve, erre eljöttünk Pestre, lejátszottuk a kis koncertünket, és a végén olyan ovációt kaptunk, hogy le a kalappal. Azt sem tudtuk, hogy közönségünk is van. Akkor találkoztunk Cselővel, Lénárddal, akik akkor még a Metallica Hungaricát szerkesztették, és nagyjából onnan indult be a „karrierünk”.

R. I.: Van egy érdekes epizód is a csapat történetében: 1987-ben a saját kategóriátokban megnyertétek a Csillag születik elnevezésű tehetségkutató versenyt. Egyáltalán, hogy kerültetek oda?

P. T.: Akkoriban nagyon gyakran szerepeltünk ilyen „Ki mit tud?”-okon. Megpróbáltunk valahogy előrébb lépni, amire az ilyen fórumok is jó alkalmat kínáltak. Ez is egy ilyen vetélkedő volt, és nem gondoltuk, hogy a mi zenénkkel egyáltalán továbbjutunk. Csináltuk, amit szoktunk: egy helyben álltunk, ráztuk a fejünket, nyomtuk a thrasht, és bár a közönségnek semmi köze nem volt ehhez a műfajhoz, mégis bejutottunk a döntőbe.

Amikor a döntőbe megérkeztünk, meghökkenve kérdezték, hogy „Nektek csak két angol számotok van?” „Azt nem lehet, – mondták, – a Csillag születik-en legalább az egyik dalnak magyar nyelvűnek kell lennie.” Ott helyben valahogy ki kellett improvizálnunk magunkból, hogy magyarul énekeljünk, amit Beyond-ként addig soha nem tettünk.

Annak idején volt az Anarchia nevű zenekarunk, annak az egyik szövegét, a Háborút próbáltam elénekelni élőben egy teljesen más zenei alappal. Természetesen nem sikerült, ezért megkértük a szervezőket, hogy ezt a számot, legyenek szívesek, ne tegyék be a tévébe. Persze betették. Azóta is ég az arcom, ha eszembe jut, kész katasztrófa volt.

R. I.: Az első nagyobb változás 2000-ben következett be a csapat életében, amikor távozott alapító basszusgitárosotok, Varnyú Roland „Csucsu”. Mi volt ennek a lépésnek az oka?

P. T.: Amikor Csucsu összejött a későbbi feleségével, úgy gondolta, hogy ilyen szinten már nem érdekli a zenélés. Azt mondta, hogy megváltozott, és szeret otthon „papucs” lenni. 🙂 Természetesen elfogadtuk a döntését, mi mást tehettünk volna? Ma is szeretjük őt, viszont nagyon ritkán találkozunk, mert Angliában él.

Egyébként érdekes, hogy amikor még velünk volt, akkor is gyakran előfordult, hogy nem jött el a koncertjeinkre. Tele vagyunk olyan felvételekkel, amelyeken nem ő játszik.

R. I.: Közben 1994-től magyar szövegre váltottatok, amely korszak egészen 2009-ig tartott. Miért történt ez a két váltás, oda és vissza? Az elsőben a Polygram is szerepet játszott, akik kiadták 1994-es, Tömik a fejed című anyagotokat?

P. T.: A váltás nem a Polygramnak köszönhető, ugyanis 1994-ben részt vettünk a Rockkristály nevű vetélkedőn, és ott már magyarul énekeltünk. Mivel elsők lettünk, nyertünk egy lemezszerződést. Visszanézve egyébként elég gyakran váltogattuk a nyelvet, most is éppen váltásban vagyunk, angolról magyarra.

Somogyi „Manitou” Péter: A Tömik a fejed nemcsak a magyar szövegekkel hozott változást, hanem zeneileg is egy kicsit mást kezdtetek játszani. Milyen visszajelzéseket kaptatok erre az anyagra?

P. T.: Nem éppen a legpozitívabbakat: azért, mert műfajt váltottunk, és egy kicsit rap-esebb szövegekkel nyomattuk a thrash metalt, azt mondták ránk, hogy ripacsok vagyunk. Akkor, ott megtört valami: ahelyett, hogy előrébb jutottunk volna, megrekedtünk egy alacsonyabb szinten. Ám hiába mondják azt, hogy ez egy rossz döntés volt, még mostanában is találkozom olyan emberekkel, akiknek ez az anyag sokat jelentett. Örülök, hogy megcsináltuk azt a lemezt, amely visszahallgatva nekem mind a mai napig tetszik.

R. I.: Visszatérve a magyar és az angol nyelv váltogatására, ez általában milyen megfontolásból történik?

P. T.: Jó kérdés, nem tudom.

B. Gy.: A legutóbbi anyagunk angolul és magyarul is megvan.

P. T.: Angolul kezdtük, aztán egyszer csak gondoltunk egyet, és átváltottunk magyarra. Mi is tudjuk, hogy Magyarországon angol zenével nem könnyű sikereket elérni. Próbálkozunk, aztán amikor nem jön össze, akkor magyarra váltunk. Amikor úgy sem érünk el sikereket, akkor visszatérünk az angolra.

R. I.: Tapasztaltál olyat, hogy magyarul inkább vevők a zenétekre?

P. T.: Nem, az emberek semmilyen formában nem vevők a zenénkre.

R. I.: A régi dalok közül csak a Black Magic Night demó nótáit vettétek fel újra, és jelentettétek meg CD-n?

P. T.: Igen, csak azokat. Szerintem az az igazi lemez, az igazi Beyond. Annak a zenei irányvonalát hoztuk vissza a Thrash in Black lemezen, aztán megint lazultunk egy kicsit. Váltogatjuk a műfajt, nem túl nagy sikerrel, de mi ilyenek vagyunk.

R. I.: Az anyagaitok jelentős része ingyen letölthető az oldalatokról. Mi alapján döntöttetek arról, hogy mi legyen hozzáférhető és mi nem?

P. T.: Jó kérdés. A régi anyagaink többnyire demók, miért ne tölthetnék le az érdeklődők? Bár egyik sem egy nagy minőség, én mégis azokat szeretem a legjobban; hadd hallgassák az öreg thrasherek is! Az újakat is feltehetném, de azokkal még nem foglalkoztam.

R. I.: 2011. július 11-én, motorbalesetben életét vesztette a dobosotok, Zavarkó Laci. Akkor úgy nézett ki, hogy nem folytatjátok nélküle?

P. T.: Abban a pillanatban természetesen veszélybe került a folytatás, hiszen olyan dobost, mint ő volt, nem könnyű találni. Babu volt az, aki azt mondta, hogy igenis folytassuk. A próbáink akkoriban nem a legvidámabb hangulatban teltek; jó darabig CD-ről igyekeztünk Lacit helyettesíteni, egy koncertet is lenyomtunk ilyen felállásban. Aztán a basszusgitárosunk is kiszállt, így Babuval ketten maradtunk. Mi azért lejártunk próbálni, mert nem tudtuk abbahagyni a zenélést. És közben azt mondtuk magunkban: Laci nem engedné, hogy leálljunk, azt szeretné, hogy nélküle is folytassuk tovább. Aztán egyszer csak jött az ötlet, hogy Pestre költözöm, és az mindent megváltoztatott.

R. I.: Még ugyanabban az évben, novemberben megjelent a Thrash in Black album, amivel Lacinak is szép emléket állítottatok…

P. T.: Egy olyan részt is össze tudtunk vágni rá, Laci dobolásával, amit ő nem ismert. Ezt a számot utólag írtuk meg, az ő emlékére, az ő játékával.

R. I.: Gyula, te hogyan, mikor kerültél a képbe?

P. T.: Én korábban a Thrash Inside nevű zenekarban voltam szólógitáros. 2007-ben a Kék Yukban volt egy Slayer Klub nevű rendezvény, ahová bennünket is meghívtak, és ahol a Beyond is fellépett. Szinte egyből összehaverkodtunk, onnantól datálódik az ismeretségünk. Mi már éreztük régen a Parával, hogy valamikor együtt fogunk zenélni, csak nem tudtuk, hogy mikor és hogyan.

Amikor ő felköltözött Pestre, nekünk Cinkotán volt a próbatermünk. Para, azt hiszem, éppen ezt a lemezt kezdte csinálgatni, és a dalok feléneklésére jött le a próbaterembe. Akkor jött az isteni szikra, hogy a dobosunknak, Kozma Zolinak annyi energiája van, hogy két zenekar is simán menne neki. Megkérdeztük, hogy a Beyond-ot is lenne-e kedve csinálni, és miután igent mondott, én basszusgitáron, ő pedig dobon szállt be a csapatba. 2016 novemberében kezdtük el a közös munkát.

P. T.: Ne felejtsük el, hogy te már egyszer basszusoztál nekünk…

B. Gy.: Igen, a Nagyvárad téri Ráday Kupolában. Nem tudott ott lenni a basszusgitárosuk, úgyhogy Paráék le akarták fújni a koncertet. Mondtam, hogy szó sem lehet róla, küldjék el a zenét, esetleg egy kis tabulatúrás segítséget, kottát. Akkor, 2007 őszén basszusoztam velük először.

R. I.: Korábban mennyire ismerted, szeretted a Beyond muzsikáját?

B. Gy.: Ez is egy érdekes dolog. 14 éves koromban jártam kint a Petőfi Csarnokban a Moby Dick lemezbemutató koncertjén, ahol a Beyond volt az előzenekar (1990 májusában – a szerk.). Ott láttam őket először, és azóta szeretem a zenéjüket.

R. I.: Szerintetek mennyiben más a jelenlegi thrash metal zene és színtér, mint volt a ’80-as, ’90-es években?

P. T.: Magyarországon ma sokkal kevesebb ember jár thrash metal koncertre, mint korábban. Másrészt szolidabb arcokat is látni ezeken a rendezvényeken. Vannak olyan koncertek, ahol nagyon sok thrash metalt szerető emberrel találkoztunk, de a mi fellépéseinkre nem annyira járnak. Talán azért, mert a zenénk különbözik a thrash metal főcsapásától.

R. I.: Azt mondod, hogy amit ma játszotok, az már nem thrash metal?

P. T.: De az. Viszont már az első lemezünk óta próbálunk kisebb technikákat belevinni; igaz, hogy ez soha nem jön be, de nem tudunk máshogy zenélni, mert ezek vagyunk mi. Már a második demónk is tele volt technikai elemekkel, és azóta ezt a vonalat visszük. Holott tudjuk, hogy az első demónk volt a meghatározó, és inkább azt az igazi thrash metalt kellett volna továbbvinnünk. Az a baj, hogy mi nem teljesen azok vagyunk, hanem inkább ez a technikásabb vonal.

B. Gy.: Elmondom, mert Para úgysem fogja, hogy az elmúlt évben kétszer is sikerült együtt játszanunk a Moby Dick-kel, és Göbl Gábor és Smici elmesélte, hogy a ’80-as években úgy néztek a Beyond-ra, mint a héroszokra, hogy „Úristen, ezek miket játszanak!”.

P. T.: Sajnos ma nem menő az a zene, amit mi játszunk. Sok embernek tetszik, de nem elégnek.

R. I.: Legújabb anyagotok, a No More Empty Heads végül megjelent? Nem látom a nyomát, holott a tavalyi évre ígértétek…

P. T.: Már kész van az anyag, de még javítani fogunk rajta. Az a helyzet, hogy a hangzása nem sikeredett elég húzósra. Ahogy említettem, az angol szövegeket is lecseréltük magyarra. A lemez címe is változik, jelenleg Bérdonor néven fut nálunk. Még nem tudom, hogy magánkiadásban jelentetjük-e meg, vagy más módot találunk a terjesztésére.

R. I.: Azt mondják, hogy a rock, a metal a lázadók zenéje. Valószínűleg más miatt, máshogy lázad egy tizenéves a társadalom visszásságai ellen, mint egy középkorúvá érő ember, aki esetleg már családapa és hasznos tagja a társadalomnak. Mennyire van jelen a lázadás a ti szövegeitekben?

P. T.: Az 1994-es Tömik a fejed óta minden lemezünkön arról énekelek, hogy hogyan próbálják átmosni az agyunkat, elsősorban a politikusok. Negyed százada arról beszélek, hogy borzasztó, ami a tévében megy, és sajnos azt látom, hogy egyre rosszabb lesz.

B. Gy.: Parával elég hasonló a gondolkodásunk, a legújabb lemezünkre két szöveget is sikerült írnom.

P. T.: Szerintem a te szövegeid sokkal jobbak, mint az enyémek, mert én elkapkodom, gyorsan, fél óra alatt megírom, te viszont tökéletes szövegeket írsz. Nekem tetszik, amit csinálsz, az összes szöveget neked kellett volna megírnod.

R. I.: Mivel foglalkoztok a civil életben?

P. T.: A zene mellett mindannyian dolgozunk. Család is van, nekem személy szerint feleségem és két gyermekem. Mérnök vagyok, és Ceglédre járok dolgozni. A cégemen belül gépek felfejlesztésével foglalkozom, és koordinációs feladatokat végzek, egy-egy projektet próbálok eljuttatni a végcél felé.

B. Gy.: Én húsz éve a rendőrségnél dolgozom. Mindig is bűnügyi vonalon mozogtam, korábban életvédelmi nyomozó voltam, jelenleg pedig az Interpol kötelékében tevékenykedem.

S. M. P.: Mennyire segít a munkád a szövegek megírásában?

B. Gy.: Mindenképpen segít, bele is fogalmazom akár a zenébe, akár a szövegekbe azokat az impulzusokat, amelyek a munkám során érnek.

R. I.: Hogyan, mennyire fér bele a zenekar a mindennapjaitokba? Milyen sűrűn van lehetőségetek próbálni, koncertezni?

P. T.: Hetente próbálunk, Babu ilyenkor Gyöngyösről autózik fel hozzánk, ami nyilván nem kis költséget jelent a számára.

R. I.: Hogyan képzelitek el a folytatást?

P. T.: Minden napra szeretnénk egy koncertet, alkalmanként 30 ezer ember előtt. Ez az alap. 🙂 Akár érdekli az embereket, akár nem, mi csináljuk, amíg tudjuk. A próbáink olyan vidáman telnek, hogy az felér egy klubesttel, úgyhogy számunkra ez egy nagyon jó kikapcsolódás. Szerintem ugyanezt a tempót fogjuk tartani, persze igazából azt sem tudjuk, milyen tempóban haladunk. Úgyhogy nyomjuk, ahogy jön.

R. I.: A ma esti fellépéseteket követően van-e már valamilyen újabb koncert kilátásban?

B. Gy.: Április 29-én Farmoson lesz egy fellépésünk. Én onnan származom, és mindig szoktunk szervezni egy rockmajálist, ahol ez alkalommal helyi zenekarok társaságában fogunk fellépni.

R. I.: Fiúk, köszönöm a beszélgetést!

P. T.: Mi köszönjük, hogy itt lehettünk!