Kamelot: The Shadow Theory (2018)

Azt hiszem, elmondhatom magamról, hogy Kamelot-rajongó vagyok. Pontosabban voltam. Roy Khan énekével szerettem meg a csapatot, és máig a The Fourth Legacy-tól az Epica albumig tartó időszakot (1999-2003) gondolom az együttes legjobb korszakának. Az ezt követő éra anyagai azonban – sajnos – már nem érintettek meg ennyire: vagy nem voltak olyan karakteresek, jó értelemben slágeresek, mint elődeik, vagy én nem hallgattam ezeket a lemezeket elégszer – ami valószínűleg megint csak nem véletlen. 🙂

Ettől függetlenül a 2012-es Silverthorn-ig a zenekar valamennyi lemezét beszereztem (és aztán hagytam porosodni a polcon), legutóbbi albumuk, a Haven viszont már kimaradt az életemből. Ilyen előzmények után különösebb várakozások nélkül ültem le meghallgatni az együttes idei alkotását – és rendkívül kellemes csalódásban volt részem. A The Shadow Theory ugyanis egy nagyszerű alkotás, jobbnál jobb dalokkal.

Tommy Karevik

Mielőtt rátérnék az anyag méltatására, hadd ejtsek néhány szót a muzsikusokról, akiknek ezt az élményt köszönhetjük! Először is, Roy Khan ide vagy oda, a csapat frontemberét 2012 óta Tommy Karevik-nek hívják (ex-Seventh Wonder), és a jelenlegi már a harmadik vele készült Kamelot-anyag.

A bandát egyre kevésbé mondhatjuk amerikai zenekarnak, mert bár a floridai Tampában alakult, de a jelenlegi felállásban az európai muzsikusok vannak többségben: Karevik svéd, a billentyűs Oliver Palotai német állampolgár, az új dobos, Johan Nunez pedig belga. Az Újvilágot az alapító gitáros, Thomas Youngblood és a szintén őstag bőgős, Sean Tibbetts képviseli.

Új dobos? Úgy bizony, ugyanis ez év februárjában kiderült, hogy a csapat alapembere, Casey Grillo búcsút vesz társaitól, hogy új zenei kihívások után nézzen, illetve dobbőr-gyártó és –forgalmazó cégére koncentráljon. Utódja Nunez lett, aki azt megelőzően a Firewind-ben játszott.

Előttem az utódom: Johan Nunez és Casey Grillo

A Kamelot progresszív és szimfonikus elemekkel tűzdelt heavy/power metalt játszik, a legmodernebb elektronikát is beemelve a repertoárjába, aminek eredményeként a csapat abszolút XXI. századi muzsikát tálal elénk; a The Shadow Theory-ról sem véletlenül jutottak eszembe például a Within Temptation legutóbbi munkái. Karevik hangjának és nyilván a tudatos dalszerzői koncepciónak köszönhetően Youngblood-ék új nótái jóval érzelmesebbek, szívhez szólóbbak, női közönség-orientáltabbak, mint az általam korábban említett, Khan-korszakos anyagok. Ez a két dolog (a metal szilárd talajáról elemelt elektronikus hangzás és az időnként érzelgősnek ható líra) az, amelyek miatt nem tudok maximálisan azonosulni az anyaggal.

Magukba a dalokba viszont nem lehet belekötni. Kíváncsian vártam, füleltem, hogy mikor jön az első gyengébb darab, hullámvölgy, és örömmel jelenthetem, hogy nincs ilyen. A lemez végig egyenletesen magas színvonalú: mintha egy best of kollekciót hallgatnánk, ahol egymást követik a kiválóbbnál kiválóbb nóták. Legyen szó akár egy gyorsabb-ütősebb darabról, vagy egy érzelmes szerzeményről, a dallamos zene és ének – ha előbb nem, hát a refrénnél és a gitárszólónál – lehengerlő erővel hat.

Az album zenei producere, hangmérnöke Sascha Paeth (ex-Heavens Gate) volt, aki a The Proud and the Broken című nótában gitározik, billentyűzik és énekel is. Vendégvokalistaként Lauren Hart (Once Human) és Jennifer Haben (Beyond the Black) hallható a lemezen, a kórusokba pedig sok más mellett Oliver Hartmann (At Vance) is besegít.

Talán egyedül a másfél perces intrót (The Mission) érzem egy kicsit feleslegesnek, azt követően viszont beindul az 50 perces örömzene. A Phantom Divine (Shadow Empire) a legjobb kameloti hagyományok mentén száguld végig, és az utána elhangzó szerzemények is emlékezetes témákkal ajándékoznak meg bennünket.

A lemezanyag csúcsa viszont egyértelműen a Burns to Embrace című nóta: még valami egészen másra számítok, amikor számítógépes ritmusokkal, lassú tempóban elindul, majd egy rövid csellós betét után – még dudahangú szintitémaként – felhangzik refrén dallama. A dal utolsó harmadában-negyedében egy lánykórus veszi át Kareviktől a melódiát, és ki is hoz belőle mindent, amit csak lehet. A Pink Floyd és a P.O.D. (Youth of the Nation) gyerekkórusáig sok minden eszembe jutott párhuzamként; nem mellesleg, Youngblood is itt pengeti a lemez legjobb szólóját.

Az In Twilight Hours Jennifer Haben és Karevik érzelmes duettje, de lírai pillanatokból a későbbiekben sem lesz hiány (Static, Stories Unheard). Nekem mégis az olyan tempósabb számok jönnek be, mint a Kevlar Skin vagy a The Proud and the Broken, amely Kamelot-os mértékkel mérve száguld-dübörög, miközben Tommy ismét egy óriási, diadalmas refrént vezet elő.

Nem rossz értelemben, de valamennyire kakukktojásnak mondanám a MindFall Remedy-t, amelyben az album legtechnósabb alapjait halljuk, miközben a dallamok közé egy kis hörgés is becsúszik. A lemez bizonyos kiadásaihoz bónuszként a The Last Days of Sunlight című szerzeményt is megkapjuk, amely semmivel nem rosszabb nóta azoknál, amelyek a „hivatalos programban” elhangzanak.

A Kamelot ma már nem annyira az én zeném, de ez az album nagyon betalált nálam. Az említett „negatívumok” egy fél ponttal lefelé húzták, a pillanat varázsa (most is ezt a lemezt hallgatom) és a pozitív élmény felfelé kerekíti a végső pontszámot.

About Coly 1180 Articles
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Be the first to comment

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*