„Seven deadly sins, seven ways to win
Seven holy paths to hell and your trip begins…”
Steve Harris-ék hetedi stúdióalbumát, gondolom, senkinek nem kell bemutatni, és különösebb méltató szavakra sincs szükség. A heavy metal történetének egyik olyan zseniális lemezéről beszélünk, amelyen egyetlen gyenge momentum sincs, nem véletlenül említettétek a múlt héten többen is a tökéletes, 10/10-es alkotások között.
Nem igazán tudom eldönteni, hogy a Somewhere in Time vagy a Seventh Son… a kedvenc Iron Maiden albumom, az azonban vitathatatlan, hogy ennek a két lemeznek az időszakát tartom a csapat legjobb periódusának. Karrierjük Bruce Dickinson csatlakozásával meredeken szárnyalt felfelé, útjuk olyan klasszikusokkal volt kikövezve, mint a ’82-es The Number of the Beast és az egy évvel későbbi Piece of Mind, s ha előbb nem, a Powerslave-vel (1984) biztos, hogy elfoglalták megérdemelt helyüket a heavy metal műfajának képzeletbeli trónján.
Az 1985-ös Live After Death koncertalbum kultikus magasságokba emelte őket, s így még azt is megengedhették maguknak, hogy szakítsanak a tőlük elvárt sztenderdekkel és kísérletezzenek. Ennek részeként a Somewhere in Time-on a legmodernebb kor vívmányait is csatasorba állították, gitár- és basszusszintetizátorokat is használtak, ezáltal modernizálták, színesebbé, szellősebbé tették a zenekar hangzását. Ezen a szokásukon a következő lemezükre, a Seventh Son…-ra annyit változtattak, hogy Smith már valódi billentyűs hangszeren (is) játszott, Harris továbbra is húr-szintetizátort használt, Murray pedig teljes mértékben visszatért a kaptafához, azaz gitárja eredeti hangzásához.
(Következő lemezükön, a ’90-es No Prayer for the Dying-on aztán már mindenki „visszadurvult”, és a csapat külön billentyűst alkalmazott, aki nem volt más, mint Michael Kenney, Harris basszusgitár-technikusa, aki már a Seventh Son… turnéján is segített a zenekarnak rekonstruálni az album hangzását.)
Ahogy az előző három anyag, ez az alkotás is a klasszikus felállás, vagyis Bruce Dickinson, Steve Harris, Dave Murray, Adrian Smith és Nicko McBrain nevéhez fűződik. A kvintett ekkor már jó ideje olyan muzsikát produkált, amely minden kategória és klasszis fölött állt, az egyetlen kérdés az lehetett számukra, hogy saját előző anyagaikat hogyan tudják felülmúlni.
A kézenfekvő megoldásnak ez alkalommal egy konceptlemez megalkotása tűnt számukra – legalábbis ez él a köztudatban, ám Bruce Dickinson szerint a Seventh Son… nem egy összefüggő történetet mesél el. „Csak félig mondhatjuk konceptlemeznek, ugyanis nincs a dalokon végigvonuló sztorija. A Jóról és a Gonoszról, a Mennyországról és a Pokolról szól – mint az összes többi Maiden-album” – nyilatkozta az énekes.
A The Clairvoyant volt az első dal, amely elkészült a lemezre. A története egy Doris Stokes nevű médiumról szól, aki előre látta a saját halálát. Harris ezt követően látott neki a címadó nótának, amely alapjául Orson Scott Card 1987-es, Seventh Son című regénye szolgált. Mivel ez a sztori is egy természetfeletti képességekkel rendelkező emberről szól, a basszusgitáros arra gondolt, miért is ne lehetne a lemez központi figurája egy tisztánlátással megáldott/megátkozott személy.
Egy biztos: az album nótái egyenként is érthető és élvezhető alkotások. Ami zeneileg összefogja őket, az a lemezt indító és záró két versszak, amelyeket Dickinson minimális zenei kísérettel, mint egy középkori krónikás (regős, bárd) ad elő. „Elmesélek egy történetet, egy emberről, aki…”
Már az óriási, ahogy a szintis felvezetés után a Moonchild beindul, felpörög. Nicko McBrain nagyon jókat üt a dalban, díszít, pörget. A zenészek még ebbe az egyébként gyors nótába is jó sok témát belepakoltak.
Valószínűleg mindenkinek megvan a maga kedvenc dala az albumról. Nektek melyik? Nekem az Infinite Dreams, amely lassan, fokozatosan építkezik; a nóta indítása és a középső gitárrész között több sebességfokozat a különbség. Zseniális, amit a harmadiktól az öt és feledik percig művelnek; a refrén is szuper – ha refrén ez egyáltalán.
Murray-ék már a Powerslave-től kezdve igyekeztek minden lemezükre egy igazi – rövid és viszonylag egyszerű – slágernótát írni. Ilyen volt a 2 Minutes to Midnight, a Wasted Years, később a Holy Smoke, ezen az albumon pedig a Can I Play with Madness tölti be ezt a szerepet. Akárcsak a többi dalban, itt is hallhatunk egy jó kis tempóváltást; az ilyen megoldások, a témahalmozások és a penge hangszeres játék miatt is emlegetik egyesek a lemezen hallható muzsika kapcsán a „progresszív” jelzőt.
Érdekesség, hogy a szám – Adrian Smith szerint – eredetileg balladaként indult, és az On the Wings of Eagles címet viselte. Ám miután Bruce megírta hozzá a szöveget, ahhoz igazodva a címet is szerette volna megváltoztatni.
A valóban kiemelkedő szerzemények mellett sokáig úgy gondoltam a lemezoldalakat záró nótákra, mint második ligás dalokra. Erről persze szó sincs: legutóbb is, amikor néhány napja meghallgattam a The Evil That Men Do-t, kénytelen voltam hangosan együtt énekelni, üvölteni a refrént Dickinsonnal, miközben akaratlanul is a ritmust, az alapriffet léggitároztam.
A címadó nóta keleties kórussal indít; képzeld el (ha ugyan még nem élted át személyesen), ahogy rajongók ezrei, tízezrei óóó-zzák ezt a dallamot. A Maiden mindig is nagy volt ezekben az epikus, történelmi témákban (Powerslave, Alexander the Great). A Seventh Son… is nagy ívű, majdnem 10 perces alkotás, benne egy sejtelmes középrésszel, ahol csak basszus, cinek és halk gitár szól, majd Dickinson profetikus hangját halljuk. Ebből építik fel újra a dalt, pontosabban az aktuális gitárszólót.
Ha csak egyetlen momentumot mondhatnék az albumról, amelyet aztán „örökre megtarthatnék” magamnak, az a The Prophecy utolsó percében, akusztikus gitáron játszott dallam lenne. Imádom! A Maidenre tipikusan jellemző ritmusban galoppozó Only the Good Die Young-ban pedig Steve Harris hangszere jut szólószerephez – nem mintha a lemezen nem lenne végig hangsúlyos a basszusgitár. 🙂
Az anyaggal kapcsolatos érdekesség, hogy a felvételek – Martin Birch zenei producer és hangmérnök felügyelete alatt – a müncheni Musicland stúdióban zajlottak. A csapat házi grafikusa, Derek Riggs pedig ezúttal egy szokatlan környezetbe helyezte Eddie-t: a zenekar szörnyfigurája egy sarkvidéki tenger vize felett lebeg, az agya lángol, a szíve (vagy valami ahhoz hasonló húsdarab) a kezében, a felsőteste pedig (már ami megmaradt belőle) le van horgonyozva.
A lemez megjelenését követő turné csúcspontja az augusztus 20-i, Donington Park-beli Monsters of Rock fesztivál volt, ahol Harris-ék 107 ezer ember előtt léptek színpadra (többek között a Kiss, David Lee Roth, a Megadeth, a Guns N’ Roses és a Helloween társaságában), ami abszolút nézőcsúcsot jelentett a rendezvény történetében. 11 nappal később pedig mi, hazai rajongók is láthattuk őket a budapesti MTK pályán.
A koncertsorozat után, 1989-ben az együttes egy hosszabb szünetet tartott, amely idő alatt Adrian Smith – A.S.A.P. nevű csapatával – megjelentette szólólemezét, a Silver and Gold-t. Bruce Dickinson ugyancsak saját albumán dolgozott, többek között az ex-Gillan gitáros Janick Gers-szel; ez lett végül az 1990-es Tattooed Millionaire.
Amikor elkezdődtek a következő Maiden-album munkálatai, nézetkülönbség támadt Harris és Smith között. Utóbbi nem értett egyet a lemez tervezett zenei irányvonalával, azzal, hogy a megszokottnál rövidebb, egyszerűbb struktúrájú számokat írjanak, ezért távozott az együttesből. Kézenfekvő megoldásnak tűnt (Dickinson számra mindenképpen), hogy lelépő gitárosukat Janick Gers-szel pótolják.
A No Prayer for the Dying végül 1990 októberében látott napvilágot, és noha összességében nem hozta elődje színvonalát, mégis erről került ki a zenekar történetének első és egyetlen olyan dala, a Bring Your Daughter… to the Slaughter, amely első helyezést ért el a brit slágerlistán.
Bruce Dickinson még három évig húzta, majd a Fear of the Dark album megjelenését követő évben, vagyis 1993-ban ő is búcsút intett társainak, és elkezdte építeni szólókarrierjét, amelynek első ékköve az egy évvel későbbi Balls to Picasso lett.
Visszatérve a Seventh Son…-ra: nyolc dal 44 percben, kell ennél több a tökéletességhez? Sem a zenében, sem a történetben nem veszel el, viszont maximálisan beléd ivódik, soha nem unod meg, és bármikor újra tudod hallgatni. Számunkra örök élmény, számukra út az örökkévalósághoz.
„Seven deadly sins, seven ways to win
Seven holy paths to hell and your trip begins…”
Válasz írása