g/z/r: Plastic Planet (1995)

Nagyon bírom, amikor különböző nemzedékek vagy műfajok képviselői egyesítik erőiket egy rövidebb vagy akár hosszabb ideig működő projektben – természetesen csak akkor, ha a végeredmény is kedvemre való. Az eltérő stílusok, tapasztalatok és zenéhez való hozzáállás termékenyítőleg hatnak egymásra, amiből valami eddig nem hallott, izgalmas, különleges anyag (tetszetős mutáns) születhet.

Ez történt a Black Sabbath basszusgitárosa, Terence „Geezer” Butler szólócsapata esetében is, amely a keresztségben a g/z/r nevet kapta (s amelyből aztán a második albumra geezer, a harmadikra pedig G/Z/R lett), s amelyhez énekesként az akkori új generáció egyik legígéretesebb torkát, a Fear Factory frontemberét, Burton C. Bell-t sikerült a főnöknek megnyernie. A zenekar felállása Geezer unokaöccsével, a gitáros Pedro Howse-zal és a műfaj egyik legtöbbet foglalkoztatott dobosával, Deen Castronovo-val vált teljessé.

Geezer elsőként állítólag Devin Townsend-et szerette volna énekesnek, de a fiatal vokalista akkor még Steve Vai-val dolgozott együtt, ráadásul nem is lett volna hajlandó olyan szövegeket előadni, amelyeket nem ő írt.

A basszusgitáros nyilván haladni szeretett volna a korral, válaszolni annak az évtizednek a kihívásaira, amelyek oly sok, hagyományos metalt játszó csapatot elbizonytalanított. Ki akarta magát próbálni egy másik közegben, és talán már ötletei is voltak, amelyek anyazenekara profiljába nem fértek volna bele.

1995-ben járunk, a Black Sabbath júniusban megjelenteti abban az évezredben utolsó albumát, a nem túl combos Forbidden-t, amelyet követően a tagok szétszélednek, és a zenekar hosszú időre parkolópályára kerül.

Ugyanebben a hónapban egy másik lemez is napvilágot látott, amelyet viszont forradalmi alkotásnak nevezhetünk, és ami nem más, mint a Fear Factory Demanufacture-je. Geezer-nek tetszhetett az indusztriális vonalon mozgó csapat zenéje és Bell hangja, mert – miután Devin-től kosarat kapott – azonmód lecsapott az énekesre. Együttműködésük első gyümölcsét még ugyanazon év októberében osztották meg a két zenekar, és úgy általában a műfaj rajongóival; ez lett a g/z/r bemutatkozó albuma, a Plastic Planet.

(1995 Castronovo számára sem volt rossz év, ugyanis Ozzy Osbourne Ozzmosis-a és Steve Vai Alien Love Secrets EP-je is ekkor került a boltok polcaira; mindkettőn Deen püföli a bőröket.)

A Plastic Planet modern hangzású és megközelítésű, köze nincs a Black Sabbath zenei világához, és a Fear Factory lélekborzoló, hidegen kopácsoló univerzumával sem hozható teljes mértékben fedésbe. Az indusztriális hatások persze itt is felfedezhetők, mindenekelőtt a hangszerelésben és a ritmusokban, de a g/z/r gitárhangzása ragacsosan sűrű és Sabbath-osan vastag – köszönhetően Howse-nak, aki Tony Iommi-t tekinteti legfőbb példaképének.

Bell persze teszi, amihez ért: a verzékben agresszíven kántál, hörög, a refrénekben pedig óriási dallamokat énekel – sokkal gyakrabban, mint ahogy ezt a FF-ban tette/teszi. Konkrétan: az album csaknem valamennyi szerzeményének refrénje fogós melódiákra épül. Amit Geezerben értékelek, hogy nem egózza szét az anyagot: ritmusozásával betonkemény alapot teremt a nótáknak, de szólószerepre szinte egyáltalán nem ragadtatja magát. Ugyanakkor ezt egy kicsit sajnálom is, hiszen ha valahol, akkor itt lett volna lehetősége kiélni ebbéli ambícióit (úgy látszik, nem voltak ilyenek).

Már a korongot nyitó Catatonic Eclipse-szel megvettek maguknak: a dal Geezer basszushangjaival indul; a sound zörög-csörömpöl, a háttérben finom szintis aláfestés (szintén a főnök keze munkája), majd jön a refrén, amit ugyanazért szeretek, amiért a FF Zero Signal-jának vagy Self Bias Resistor-ának főtémáját.

Az ezt követő Drive Boy, Shooting súlyosan dübörög; a mélyen torzított gitároktól szinte gerjednek a hangfalak.

A Giving Up the Ghost Geezer pengetésén, mint emberfejnyi kövek szőnyegén gördül előre. A címadó tétel gyors részeinél minden alkalommal meghökkenve tudatosítom magamban, hogy a vastag húrokat itt bizony egy középkorú csóka pengeti, akinek ez nagyon nem a műfaja, gondoljunk a Black Sabbath “downtempo”-jára. A nótával kapcsolatban mindig a „nagyon modern” kifejezés jut eszembe; ezek a témák bizony a XXI. századot vetítik előre.

Nem ez az egyetlen gyors szám a lemezen: a House of Clouds egy hardcore-osan pörgő nóta, Geezer jól hallható játékával. Ezek ellentételezéseként a korongot záró Cycle of Sixty lírai nóta, végig tiszta, dallamos énekkel és torzítatlan gitárral.

Az anyagot arra a vonalra tudnám ráilleszteni, amit az Engine is képviselt néhány évvel később, az ezredfordulón született albumaival. A főszereplők (itt Geezer, ott, mondjuk, Ray Alder) az általuk korábban uralt területről egy addig járatlan vidékre merészkedtek, és nagyon is kortárs, versenyképes anyagokat készítettek. Más kérdés, hogy ezekkel a lemezekkel miért nem robbantottak akkorát, mint azok, akik alapvetően ezt az irányzatot képviselték.

A g/z/r a Plastic Planet megjelenését követően, ebben a felállásban sajnos nem koncertezett, mert Bell-nek vissza kellett térnie a Fear Factory-be. A folytatást (Black Science – 1997, Ohmwork – 2005) már nem követtem figyelemmel, úgyhogy a Plastic Planet számomra máig egy magányos, az űrben kéken ragyogó (műanyag)bolygó.

A cikk szerzője: Coly 903 további cikk
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél az első aki hozzászól

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*