Élet a metálon kívül

Ezt az írásomat is hasonlóan kezdem, mint egy korábbi cikkemet, mégpedig fogalommeghatározással. A kedves olvasók a heavy metal muzsikával kapcsolatos eseményekről informálódhatnak oldalunkon, de egy kicsit formabontó módon most kitekintek a körön kívülre, és megpróbálok eligazodni egyéb zenei stílusok kavalkádjában. Mert tegyük a szívünkre a kezünket: a fémzenén kívül is létezik sok-sok nagyszerű zene.

A zene jelentése a wikipedia és a musicmania internetes oldalak szerint (részlet):

„A zene a hangok és a csend érzelmeket kiváltó elrendezése, létezésének lényege az idő. A pontos meghatározás nem könnyű, de abban általában egyetértés mutatkozik, hogy a zene a hangok tudatosan elrendezett folyamata.

A zene egy művészi kifejezési forma, a hangok és „nem-hangok” (csendek) időbeli váltakozásának többnyire tudatosan előállított sorrendje, amely nem utasít konkrét cselekvésre, viszont érzelmeket, indulatokat kelt, és gondolatokat ébreszt.”

A zene gyakorlatilag egyidős az emberiséggel, amely folyamatosan változik, fejlődik, bővül; újabb és újabb hangszerek jelennek meg, amelyekkel előidézhető ez a nagyszerű hanghatás. Mára már annyi különböző zenei kategória jött létre, hogy szerintem nincs ember a Földön, aki pontosan rendszerezni tudná ezeket.

Na, de nem mennék ebbe bele bővebben, mert nem az a célom, hogy a zene fogalmáról értekezzek, azt elemezgessem, mivel nem vagyok zenetudós, és a cikk sem erről szól, csak a saját gondolataimat írom le úgy általában a muzsikáról. Mégpedig olyan zenékről, amelyek nem gyömöszölhetők be a heavy metal címkéje alá, mert más stílusokhoz köthetők. De hogy legyen kapcsolódási pont a fémzenével, rámutatok arra, hogy mégis miért érdemes emlegetni néhányukat.

Nálam alapvetően három halmaz létezik. Az elsőbe tartoznak azok a muzsikák, amelyeket kedvelek, és bármikor szívesen előveszem meghallgatni. Ez nagyjából 95%-ban a metal kategória – ha megpróbálom számszerűsíteni a dolgot. A metal-t itt tekintsük egy nagyon tág területnek, ahol a régi hard rock-tól kezdve a punk-on át egészen a legdurvább black metal-ig terjed a skála. A további kedvencekről később.

A második kategóriát azok a zenék képviselik, amelyeknek nagyszerűségét elismerem, de nem tetszenek, és ezért nem is érzek késztetést arra, hogy letoljam a torkomon. Ha konkrét stílusokat említek, ide sorolom a dzsesszt, a komolyzene nagy részét, a népzene valamekkora darabkáját, az elektronikus zene és a rap/hip-hop kicsi szeletét és azokat a rock/metal muzsikákat, amelyek nem az én szájízemnek felelnek meg. Körülbelül ezek a stílusok tartoznak bele a rendszerembe, hirtelen ennyi jutott eszembe, de természetesen minden olyan muzsika ide illik, amely tartalmas és kellő zenei tudással felvértezve adnak elő.

A harmadik kupacról nem szívesen beszélek, példákkal nem is támasztom alá, hogy melyek képezik részét, de szerintem nagyjából sejthető, hogy mikre gondolok. Sajnos elég nagy a felhozatal, érzésem szerint túl sok az igénytelen zene, sőt, néhányukat annak sem nevezném, csak selejtes, silány kereskedelmi árunak – és még finoman fogalmaztam.

Tudjuk, hogy az ízlés szubjektív. Már régóta nincs kedvem ahhoz, hogy bárkivel is vitatkozzak, hogy mi jó és mi nem. Senkit nem akarok meggyőzni arról, hogy mit hallgasson és mit ne, de azt is elutasítom, ha valaki „leszarozza” az én kedvenc zenéimet. Örülök, ha egyezik az ízlésünk, de ha nincs közös nevező, akkor én erre, te arra. Vannak tudatos zenehallgatók – azt hiszem, olvasóink nagy része ilyen –, és léteznek azok az emberek, akik megelégednek azzal, amit eléjük rak a média. Lelkük rajta, ha ez így jó nekik; engem nem izgat, ki honnan szippantja magába a muzsikát.

És most azokat a zenéket említem meg, amelyek azt a nagyjából 5%-ot képviselik az első talonomban. Annak is tudatában vagyok, hogy sok olyan rajongó van, aki csak egyféle stílusból válogat. Példával alátámasztva: neki kizárólag a metal tetszik, sőt azon belül is csak egy-két alfajra áll rá a füle. Ezzel sincs gond, megvan benne a ráció. Mint említettem, kedvenc hallgatnivalóim túlnyomó részét nekem is a kemény muzsika teszi ki, de nyitott vagyok egyéb dolgokra is.

Régebben azért csőlátású voltam, félredobtam és lesajnáltam minden más műfajt, ám szép lassan egyre toleránsabb lettem, és megtetszett néhány együttes, műfaj, akik, ha nem is napi rendszerességgel, de megfordulnak a lejátszómban. Mivel sok barátom/ismerősöm a dark/gót közösségben mozog, sokat eljártam velük klubokba, ahol természetesen ez a zene szólt a hangfalakból. A The Cure, The Sisters Of Mercy, Fields Of The Nephilim, Corvus Corax együtteseket szívembe zártam, de rajtuk kívül sok underground zenét is megismertem ebből a közegből, akik szintén remek muzsikát nyomnak. Egyszer kölcsönkaptam egy dark válogatás CD-t, amin – számomra – totál ismeretlen bandák voltak, és mondhatom, óriási zenei élmény volt! Egy-két zenekar annyira súlyos volt, olyan sötét hangulat áradt belőlük, hogy csak pislogtam, pedig torzított gitár nem is volt.

Nagyon kedvelem a régi magyar alternatív rockzenekarokat, példának okáért megemlítem az Európa Kiadót, a Kontroll Csoportot, a Sziámit, a Sajnosbatárt, a Tereskovát, a VHK-t, de az olyan instrumentális zenét játszó együtteseket is imádom, mint a Korai Öröm, a Másfél, az Uzgin Üver. Külföldről Nick Cave and the Bad Seeds és Radiohead néhány lemeze érintett meg mélyen.

Mostanában a népzene/világzene is megfogott, nem írok együtteseket, mert elég széles a paletta, és egyébként is, sok népdal szájhagyomány útján terjed, tehát ez a stílus nem zenekarfüggő. Nemcsak magyarokat hallgatok szívesen, hanem a világ bármelyik részéről jövő népzenét is értékelem. Komolyzenében inkább a közismert, könnyedebb művek tetszenek, egy Wagner opera azért megfekszi a gyomromat, az ilyen és hasonló muzsikák inkább a „kettes” kategóriába tartoznak.

Létezik elég sok együttes, amelyeket egyszerűen nem is lehet semmilyen skatulyába begyömöszölni. Egyrészt azért, mert olyan sok stílusból merítenek, másrészt annyira egyéni, amit csinálnak, hogy felesleges bármilyen címke. Ha valaki megkérdezi, hogy a Depeche Mode milyen műfaj, a ’80-as években a szinti-pop elnevezést használták velük kapcsolatban, később dark zenének titulálták, mostanra meg ki tudja, mit lehetne rájuk húzni. Szerintem egyszerűen Depeche Mode. Egyébként Gahan-éket is kedvelem, rajtuk kívül kedvencem még a Laibach, a Dead Can Dance, a Massive Attack és a Kraftwerk is. Persze őket is megpróbálták elhelyezni valamilyen kategóriába, de szerintem egyiket sem érdemes sehova.

Nem is annyira a közelmúltban már egyre több zenész-interjúban olvashattuk, hogy nemcsak a heavy metal-ból emlegettek kedvenceket, hatásokat a muzsikusok, hanem egészen eltérő közegekből is. Eleinte biztos furcsán hatott, amikor egy brutális zenét játszó gitáros ódákat zengett, mondjuk, a Dead Can Dance-ről, de mára egyáltalán nem lepődik meg senki sem, ha azt hallja, hogy az adott zenész nem is hallgat fémet, hanem dzsesszt, komolyzenét, akármit. Szerintem egyáltalán nem baj az, ha egy „fémmunkás” nyitott egyéb stílusokra, mert ezzel kreatívabbá válik a zeneszerzésben és a hangszeres játékban, a muzsikája sokat színesedik és előremutatóbb lesz. Természetesen ez nem kőbe vésett szabály, de az esély így nagyobb.

Ez a tendencia egyértelműen hozzájárult ahhoz, hogy a heavy metal-ban újabb ágak jöttek létre, folyamatosan beépülnek más elemek, amelyek által tágul a fémzene univerzuma. Azért is tartom a metal-t a legjobb és legsokoldalúbb műfajnak, mivel permanens zenei evolúció zajlik benne, szinte mindenhonnan lehet meríteni és ötvözni a fémet. Viccesen mondhatom azt, hogy tudatos volt a „heavy metal” elnevezés, utalva a nehézfémek megmunkálására. Véleményem szerint egyik zenei műfaj sem ennyire flexibilis, mint a metal, sokukat korlátok veszik körül, ezáltal megrekednek egy bizonyos szinten.

Mára kialakultak olyan stabil kategóriák, mint a folk metal, az industrial metal vagy a symphonic metal – és még sok más irányzat –, amelyek a fémzene és az attól eltérő stílusok házasításából keletkeztek. Nem mindenki számára elfogadott ez, de tény, hogy általuk színesebbé vált a metal muzsika világa. Amúgy meg mindenki megtalálja a neki tetsző együtteseket, albumokat, kár azon lovagolni, hogy mi idevaló vagy mi nem.

A végére egy általános megfogalmazás: nem érdemes kategóriákban gondolkodni, mert csak jó és rossz zene van. Ugye, ezzel mindenki egyetért? 🙂