Minden tiszteletem Eugene Simone-é és csapatáé: több mint negyed százada nyomják, ez idő alatt 11 nagylemezt jelentettek meg, amelyeknek köszönhetően az Eldritch Olaszország egyik fő metal exportcikkévé vált.
Harmadik albumukkal, az Il Niño-val szerettem meg őket (erről a lemezről itt írtam korábban), és más anyagot nem is ismerek tőlük, úgyhogy idei alkotásukat ahhoz az éppen két évtizeddel ezelőtt napvilágot látott koronghoz fogom hasonlítani.
A firenzei csapat stílusa az azóta eltelt időszakban nem sokat változott, ami nem annyira meglepő, hiszen három alapítójából kettő, ráadásul a két leginkább meghatározó tag, Terence Holler énekes és a gitáros Simone ma is a zenekar tagja, márpedig az Eldritch muzsikája előbbi dallamos énekére és utóbbi hol vastagon zúgó, hol csilingelően vékony gitársoundjára épül.
Amivel árnyalni, színesíteni szokták együttesük megszólalását, az a billentyűs hangszerek hangsúlyosabb szerepeltetése, vagy csaknem teljes mellőzése. Különös, hogy az ide vágó adatbázis szerint legfrissebb anyagukra az utóbbi igaz, vagyis nem alkalmaztak külön szintist, és egyik csapattag sem játszik ezen az instrumentumon – ehhez képest a lemez billentyűfutamokkal indul, és a hangszer később is gyakran feltűnik a dalokban.
Az Eldritch idei, sorrendben 11. nagylemezén is progresszív/power metalt játszik, amiről mindenekelőtt a Kamelot és a Fates Warning világa ugrik be – utóbbihoz képest annyi különbséggel, hogy Holler hangja összességében magasabb regiszterekben mozog, mint Ray Alder-é, és az olaszok muzsikájában több a horzsoló-döngő gitárriff. Ami viszont közös a két csapatban, hogy itt is, ott is az érzelmek, a hangulatok, a lírai dallamok szárnyán utazunk.
A legnagyobb bajom az albummal, hogy nehezen adja oda magát: jó hallgatni, élvezetesek a riffek és a melódiák, de a Cracksleep dalai valahogy kevésbé emlékezetesek, mint, mondjuk, a Fates Warning legutóbbi lemezének szerzeményei, vagy az általam etalonnak tartott Il Niño nótái; messze nincsenek rajta olyan ütős szerzemények, mint az 1998-as korong Heretic Beholder-e vagy To Be Or Not To Be-ja.
Pedig a 11 tételt magában foglaló, 52 perces anyag ígéretesen indul az intróval, amely egyben a lemez címadó nótája is: a billentyűs-szimfonikus kezdést követően lendületesen robban be a súlyos alapriff.
Az album legfogósabb refrénjei körülbelül harmadik hallgatásra kezdtek megragadni bennem (amikor is a címet látva a dallamot is fel tudtam idézni). Ez történt a Reset vagy az As the Night Crawls In esetében is. Előbbi szerzeményben emellett a modern, nyikorgó-csikorgó gitársound is tetszik.
A lemez legjobb dala számomra az Aberration of Nature, egy gyors nóta, amely a dallamos refrén idejére még magasabb sebességi fokozatra vált. A Voices Calling ezzel éppen ellentétesen épül fel: ebben a számban a verze gyors, és a tempó a dallamos refrénre lassul le.
Összességében a Cracksleep egy kellemes anyag, ugyanakkor a hiányosságai azt is igazolják, hogy az Eldritch nevét miért nem emlegetik egy lapon a prog/power irányzat éllovasaival. Talán meglepő volt részemről a 20 év kihagyás, de az idei lemez ismeretében Holler-ék következő albumára várakozva sem fogom lerágni a körmömet türelmetlenségemben.
Leave a Reply