A múltkoriakban, a Shakma nevű csapatról szóló cikkemben azt fejtegettem, hogy hiánylom manapság a klasszikus old school thrash-ben fogant muzsikákat. A ’90-es évek legvégén és a 2000-es évek legelején reneszánszát élő műfaj szép lassan kikopott a köztudatból, helyesebben, csak kevesen vállalják fel ezt a zenei stílust. Legalábbis én így látom.
Az utóbbi időben azonban nem panaszkodhatok, lévén, hogy az eltelt csaknem két hétben több old school thrash anyaggal hozott össze a sors. Ezek közül vitathatatlanul az osztrák kvartett legújabb alkotása viszi el a pálmát, akiknek ez a harmadik lemezük. A történetük 2007-ig nyúlik vissza, amikor is Damage-ként hozták össze a csapatot, két demót rögzítettek, majd 2010-ben vették fel a Deathstorm nevet.
Valószínűleg egy percig sem tagadnák le a zenészek, hogy a korai, Pleasure to Kill-, Terrible Certainty-korszakos Kreator volt a legfőbb inspirációs forrásuk; eddigi kiadványaik ezt az állítást támasztják alá, mint ahogy az is, hogy 2011-ben Storming with Menace című EP-jükkel debütáltak. A Marco „Mac” Stebich (basszusgitár/ének), Mani (dob) és Ferl (gitár) alkotta tagsághoz 2014-ben csatlakozott Steindl gitáros, mintegy a hangzást, a zenét még brutálisabbá téve.
A mai mezőnyben ritka az olyan alakulat, amelynek pályafutását fanatikusan követem; az osztrákoké speciel ilyen, mindegyik hanghordozójukat egyformán szeretem, abszolút hitelesen, valósághűen tolmácsolják a régi Kreatort egy az egyben megidéző, kíméletlen, agresszív thrash zenét. Minden együttes karrierje során eljön a pillanat, amikor már nemcsak példaképeinek emléke előtt adózik és ápolja azok hagyatékát, zenei világát, hanem változtatnia kell a jól bevált formulákon, mert unalmassá, egydimenzióssá válik a produkció, a rajongók egyszerűen megunják a banánt.
Feltételezem, a Deathstorm esetében is erről lehet szó, ugyanis a Reaping What Is Left már nem a korai Kreator puszta utánzása, hanem egyéb hatások is feltűnnek a csapat muzsikájában. Rögtön leszögezem, hogy maradt a jó öreg, régi iskolás megközelítés, modernizációtól, korszerűsödéstől nem kell tartani, csupán a zenei horizont tágult, és további, a ’80-as években meghatározó szerepet betöltött zenekarok hatásai szivárogtak be. Erre az egyik legjobb példa rögtön a hangulatos The Reaping intróját követő Agent of Dismay, amelyben Mac az előző albumokhoz viszonyítva hisztérikusabb hangja Martin Van Drunent idézi, ennek megfelelően a korai Pestilence ugrik be, míg a hangzás, a nóta szerkezete a Golem és a Urm the Mad fémjelezte Protectort juttatta eszembe.
Ahogy azt a múltban tették, a változatosságról ezúttal sem mondtak le: a váltások, a harmóniák (pl. Predatory Kill, Ossuary Darkness) a szerzemények sajátjai. A By Sword, by Pick, by Axe, illetve az Unholy Lamentations a karrierje csúcsán lévő Slayert (Reign in Blood–Seasons in the Abyss) idézik, mégpedig olyannyira, hogy utóbbi tétel dallamai kísértetiesen hasonlítanak (megegyeznek?) a Raining Blood-éra. Esetükben a vastag, telt hangzás is megszokott dolog, és ez jelen esetben sincs másképp.
Az osztrák legények harmadszor sem tévedtek, egy szemernyi csalódást sem okoztak a lemezükkel: a Reaping What Is Left egy erőtől duzzadó, kiváló alkotás lett. Nálam minden esélye megvan arra, hogy az év végi elszámolásnál az élbolyban végezzen.
Leave a Reply