A több néha kevesebb…

Beszámoló a III. Rattle Inc. olvasótalálkozóról és az új évezred első Thrash Mosh Clubjáról (Dürer Pince, 2018. április 7.)

Úgy tartjuk, a kevesebb néha több, ami egyben azt is jelenti, hogy aki sokat markol, időnként keveset fog. Jó ötletnek tűnt, hogy két, külön-külön is áprilisra tervezett rendezvényt egy napon és egy helyszínen tartsuk meg. Az ilyen kooperációkból általában a kisebbik partner profitál (jelen esetben mi), mivel így rá is több figyelem hárul. Mégis úgy alakult, hogy a III. Rattle Inc. olvasótalálkozó egy kicsit elsikkadt a Thrash Mosh Club árnyékában, amiről szinte kizárólag mi magunk tehetünk.

Először is, a ránk szabott időben kizárólag egy pódiumbeszélgetést terveztünk a Beyond zenekar két tagjával. Másrészt, ez az esemény időben eléggé elkülönült a Thrash Mosh Club programfolyamától, aminek eredményeképpen talán még annyian sem voltak kíváncsiak erre a „talk show”-ra, mint az előző alkalmakkor a Barbed Wire és az Atomic gitárosaira. Mindez nyilván nem Parajdi Tamásnak és Bencze Gyulának, hanem a kevésbé szerencsés időzítésnek szólt. Így aztán, jómagam egy közönség előtt lefolytatott interjúnak fogtam fel a beszélgetést (remélem, Paráék is), amely napokon belül megjelenik a Rattle Inc. weboldalán.

Szó szerint underground

Szombat délután szó szerint lemerültünk a földalatti mozgalom bugyraiba. Bár a Dürer Pince egyik graffiti-jének felirata szerint „Az underground ideje lejárt!”, erre maga a helyszín cáfolt rá. Ami ott fogadott bennünket… Aki járt már a Pincében, tudja, mire gondolok, aki nem, tapasztalja meg saját maga. 🙂 Nem időutazásnak nevezném, inkább egy szürreális tripnek, amin az ember vagy megbotránkozik, vagy beránt egy-két sört, esetleg felest, és hagyja, hogy magával sodorja ez a valószerűtlen élmény. Az ablaktalan büféhelyiségben dohányfüst, egy fel-le szaladgáló kutya, ülőhelyként raklapok és szakadt-kimustrált heverők, mindehhez „statisztaként” (a hely tőlünk független, sejthetően visszatérő vendégeiként) egy cyberpunk film szereplői. Óriási!

A pódiumbeszélgetést nem tudtuk elszeparálni a büfé előtti tértől, így szerintem kevésbé volt bensőséges és jól hallható. A koncertteremben pedig gyakorlatilag semmilyen színpadi világítás nem volt. Az Archaic háttérvideóját az önjelölt technikusgárda egy laptopról vetítette félig a hátsó falra, félig a plafonra, aminek eredményeként az énekes Jósa Tomi Windows-ikonokkal a felsőtestén állt a közönség elé.

Összegezve: az olvasótalálkozó házigazdáiként kevesebbet adtunk, mint szerettünk volna, úgyhogy a következő alkalommal valószínűleg ismét önálló programmal várunk benneteket. A Thrash Mosh Club vendégeként viszont maximálisan jól éreztem magam. Holott talán Manitou-ék is több emberre számítottak, mint ahányan végül összejöttünk. Aki viszont ott volt, maximálisan kiélhette a szubkulturális társadalmi élet iránti igényét.

A fellépő zenekarok felé maximális tiszteletem: szűk színpad, sötétség, kevés néző, ők mégis 100 százalékon nyomták. „Ezt a zenét nem lehet fél szívvel, félgőzzel játszani” – jegyeztem meg Zozzie-nak. De haladjunk időrendben: mi történt este, a pincének ebben a zugában?

Zúzás a sötétben

Ahogy a „régi szép időkben”, azaz 1988–89-ben, a Thrash Mosh Club programja most is metal/hardcore-videók vetítésével indult, amelyeket a házigazda, Somogyi „Manitou” Péter konferált fel. Ennek keretében egy igazi kuriózum is terítékre került: Killan Gyuri Don’t Give a Fuck! címmel készített egy klipet Kanadában, amelynek, mondhatjuk, itt volt a hazai bemutatója, és amelyet hallva nem is tűnik lehetetlennek egy esetleges UTG-reunion… 🙂

Ezt a viszonylag rövid blokkot Végh Tibor (gitár) és Bostyán Péter (basszusgitár) produkciója követte, akik a Metallica Orion-jának első felét adták elő, tisztelegve a mesterek előtt. A rendezvény előtt jutott eszembe, nemcsak az Undertaking és a Thrash Mosh Club, hanem a Rattle Inc. fanzine (leánykori nevén Metal Attack) is 1988-ban indult, utóbbi ráadásul nem sokkal az első budapesti Metallica-koncertet követően, annak apropóján. Most, 30 évvel később (és két nappal Hetfield-ék legutóbbi budapesti fellépését követően) pedig együtt ünnepel a két társaság. Dávid Laci szokta megkérdezni interjúalanyaitól, hogy szerintük van-e a metalnak összetartó ereje. Szerintetek? 🙂

Az Archaic egy erős egyórás programot nyomott, saját nótáik közé a jól ismert Tormentor-feldolgozást is becsempészték, ráadásként pedig a Testament Into the Pit-jét is eljátszották. Vectomi kollégánk a csapat nagy rajongójaként gyakorlatilag egymaga alkotta a nézőtéri első sort, a színpad peremén végig együtt élt a produkcióval.

Az est „fénypontjaként” pedig (szinte teljes sötétségben) a Beyond szórakoztatta vasárnapba is átnyúló koncertjével az egyre gyérülő létszámú közönséget. A vendégsereg tömegközlekedő része az utolsó trolik valamelyikével, még éjfél előtt távozott, vagy – mint Dávid Laci kollégánk is – megvárta a hajnalt, és akkor hagyta el a helyszínt. (D.L. hajnali 5-ig maradt, nyilván többedmagával – nem semmi!)

Hát ennyi volt. Kezdetnek nem rossz; remélem, Manitou-ék kedvét sem veszi el a novemberre tervezett folytatástól!