A Thin Lizzy megfémesítése

Vajon mi a közös az alábbi dalokban?

Metallica: Whiskey in the Jar
Mordred: Johnny the Fox Meets Jimmy the Weed
Iron Maiden: Massacre
Anthrax: Jailbreak
Chinchilla: The Boys Are Back in Town
Anthrax: Cowboy Song
Mastodon: Emerald
Running Wild: Genocide
Gamma Ray: Angel of Death
Gothic Slam: Thunder and Lightning
Jorn Lande: The Sun Goes Down
Megadeth: Cold Sweat

A cím ismeretében nem nehéz a válasz: bár a fenti nótákat a jelzett zenekarok is feljátszották valamelyik hanghordozójukra, azok mindegyike jóval korábban, a Thin Lizzy révén vált világhírűvé. Gyorsan hozzáteszem, hogy a Whiskey in the Jar egy ír népdal, ám nem vagyok benne biztos, hogy ennyien ismernénk, ha Phil Lynott-ék nem teszik fel legelső, 1972-es kislemezükre.

A két kulcsember: Phil Lynott és Scott Gorham

Jómagam sokáig csak a Black Rose albumot és a rádióból felvett Thunder and Lightning című nótát ismertem tőlük. Nem vonzott a mélyebb ismertség lehetősége, hiszen a Thin Lizzy alapvetően nem metalt játszott, hanem hard rock-ot, és még annak hangzásán is sokat lágyított a félvér (Brit Guyana-i apától született) énekes bársonyos orgánuma. Ugyanakkor a szólógitár hangzása sok dalban igencsak karcos, hasító volt, ami egyszerűen azt kívánta, hogy egy metal csapat fogja, és hasznosítsa újra az egyébként kitűnő alapanyagot.

Így aztán, az évek során egymás után futottam bele az újabb és újabb Thin Lizzy-feldolgozásokba, és kaptam rálátást általuk az ír csapat életművére. Bevallom, azóta sem ültem neki egész lemezek meghallgatásának, viszont az elmúlt napokban, az oldalunkon zajló albumszavazás apropóján elővettem az eredetiket, és összevetettem őket metálosított kópiáikkal. Íme, néhány gondolat az egyes dalokkal kapcsolatban!

Whiskey in the Jar

Az eredeti nóta elé az akkori gitáros, Eric Bell egy lírai intrót játszott fel, amely a Metallica-féle átiratból kimaradt. A Thin Lizzy változatában a zenei alap és az ének lágy, míg a gitársound kifejezetten rockos. Hetfield-ék szokás szerint ezt a nótát is a saját képükre gyúrták, de a gitárdallamnak köszönhetően a dal felett ott lebeg Lynott csapatának szelleme. Nekem azonban nem a Metallica-átirat a kedvencem, hanem a U2 egy 1997-es dublini koncertfelvétele, ahol a közönség – mint egy himnuszt – teli torokból énekli a nótát, hol a zenekarral, hol nélküle. Hátborzongató.

Jailbreak

A dalnak furcsa, topogós ritmusa van, a refrénre viszont már Lynott-ék is szépen felengedik a fékpedált. Az Anthrax Belladonna- és Bush-korszakában is hozzányúlt egy-egy Thin Lizzy-nótához (ez az előbbiből származik), és persze egyiket nem játsszák rosszul, mégis azt gondolom, ez a dal kevésbé áll jól nekik, nem annyira az ő világuk.

Johnny the Fox Meets Jimmy the Weed

A funky-s lüktetésű dal sem eredetiben, sem a Mordred előadásában nem lopta be magát a szívembe.

Massacre

A szám 1976-os változatában élvezetes gitárszóló és dobkiállás hallható. Ami közös a Thin Lizzy-ben és az Iron Maiden-ben, az az erős basszusalap, ráadásul a dal alapvetően is pörgő ritmusa azt eredményezi, hogy a Massacre hézagmentesen simul bele Steve Harris-ék zenei világába.

The Boys Are Back in Town

Ez a nóta tényleg az írek egyik legnagyobb slágere, állítólag ezt a szerzeményüket dolgozták fel a legtöbben. Én mintha a Bon Jovi-tól hallottam volna korábban, most pedig a német Chinchilla átiratára bukkantam rá. Alapvetően ez is egy elég lágyra hangszerelt dal, de a gitárbetét itt is további torzítás után kiált. A Chinchilla – többek között a dupla lábdobnak és a vastag kórusnak köszönhetően – besűrítette, és két évtizeddel előrébb tolta a dalt az időben. A billentyűs betétek egy kicsit szokatlanul hatnak, de ettől lesz több, más a cover, mint az eredeti.

Cowboy Song

Alapvetően ez is egy „lötyögős”, tipikus Thin Lizzy-nóta, amelyben a gitárhangzásra és a szólóra már azt hiszem, fel sem kell hívnom a figyelmet. Az Anthrax előadásában viszont igazi örömzene, jó kis metal nóta lett belőle. John Bush lubickol a témákban, és a gitárok is zúznak rendesen. Az egyik kedvenc átiratom a kollekcióból.

Scott Gorham és a Mastodon-os Brent Hinds

Emerald

Na, ez már igazi rocknóta (1976-ból!): csupa finom gitárhangzás és –dallam, az utolsó egyharmada pedig egyetlen nagy gitárszóló. Nm véletlen, hogy a szerzemény többeket is megihletett. Már a Dragonlord is igazi metal nótát varázsolt belőle; az Overkill legutóbbi albumára, a The Grinding Wheel-re bónuszként felkerült szerzemény kapcsán is megállapíthattuk, hogy Blitz-ék sem tudtak hibázni vele; és a Mastodon is jó kezekkel nyúlt a számhoz. Az erőteljes basszus miatt talán utóbbiak változata áll a legközelebb az eredetihez, viszont a dal közepén hallható újraindulást ők három gitárszólamban nyomják, és jó szokásához híven Brann Dailor is összekuszálja egy kicsit a ritmust.

Are You Ready?

Érdekes, hogy ez a nóta a Live and Dangerous koncertalbumon látott napvilágot. Jó kis pörgős rock and roll; Henry Rollins együttesének átirata szinte csak az énekhangban és némi hápogós gitárdíszítésben különbözik az eredetitől. Még a hathúros-hangzás is a Thin Lizzy-t idézi.

Az 1978-as felállás: Brian Downey, Phil Lynott, Scott Gorham és Brian Robertson

Róisín Dubh (Black Rose): A Rock Legend

Kedvenc Thin Lizzy-dalom, egy négytételes mű, amelynek harmadik része egyetlen nagy gitárorgia. Amit a 2. és 5. perc között a két bárdista, Scott Gorham és Gary Moore (igen, ő!) művel: ír-kelta dallamok egymás hegyén-hátán, táncos ritmusok és örömóda. Ha csak ezt az egyetlen számot alkotják meg, már nem éltek hiába. A szerzeménynek egyetlen feldolgozását találtam meg, amit a finn metal szupergroup, a Northern Knights ad elő (többek között Tony Kakko-val és Marco Hietala-val a mikrofonnál). Az átirat sajnos vérszegényebb az eredetinél, inkább szimfonikus-romantikus, mint kemény-dinamikus megközelítésben tálalja a témát.

Gary Moore és Scott Gorham 1978 végén…
…és 2005-ben, egy Phil Lynott tribute koncerten

Genocide

Eredetiben is jó nóta, bár a gitárhangzás itt éppen nem annyira erőteljes, Lynott hangjáról pedig a King’s X-frontember Doug Pinnick jut eszembe. A Running Wild jól megriffeli a számot, így – bónuszdalként – még csak le sem lóg a Blazon Stone album végéről.

Angel of Death

Ez a Thin Lizzy-szerzemény már tényleg a ’80-as évek terméke: szintetizátorfutamokkal indít, amelyekre aztán Phil rápengeti a basszust. Talán kevésbé ismert száma a zenekarnak, Kai Hansenék így jó kis Gamma Ray-nótát csinálhatnak belőle (a dalt hallva sokáig nem is fogtam gyanút, hogy esetleg nem az ő szerzeményük). Itt is hangsúlyos a bőgő, valamint a billentyűs hangszer jelenléte, a lovaglóritmusban „kényelmeskedő” nótát pedig többek között a dupla lábdob avatja igazi metal dallá.

A Thin Lizzy 1980-ban: hátul Downey, Lynott és Snowy White, elöl Darren Wharton és Scott Gorham

Thunder and Lightning

A legkeményebb nóta, amit a csapattól ismerek: gyors rock and roll, akár a Motörhead is darálhatná. Viszont kevésbé egyéni, kevésbé viseli magán a klasszikus Thin Lizzy-stílusjegyeket. Mintha igazodni kívántak volna vele a trendekhez, a korszellemhez, a gitárszóló viszont itt is rendben van. A Gothic Slam egy jó kis thrash-nótát csinált belőle (szerencsére dallamos énekkel), ráadásul a négyperces játékidőbe két gitárszóló is belefért.

The Sun Goes Down

Mondhatnám, hogy – képletesen – ez volt a csapat hattyúdala: a Thin Lizzy utolsó stúdióalbumának lírai, elégikus szerzeménye, amelyben lenyugszik a Nap, és valami véget ér. Inkább szép, mintsem bármilyen szempontból is izgalmas nóta. Sok újat a Sinner (1998) és Jorn Lande (2009) sem tudtak hozzátenni.

Cold Sweat

Ezt a nótát nem tartom különösebben nagy számnak, érdekes módon mégis ennek találtam a legtöbb feldolgozását. Talán a szövege (a dal a szerencsejáték iránti szenvedélyt énekli meg) teszi vonzóvá a követők számára. Többek között a Helloween, a Kalmah, a Megadeth és Jorn Lande is lemezre játszotta; hogy kinek melyik változat jön be a leginkább, ízlés dolga. Az eredeti is jó, nekem leginkább a Kalmah hörgős előadása lóg ki a sorból.

Bár lemezeket Gorham – Lynott iránti tiszteletből – csak Black Star Riders nevű csapatával ad ki, a Thin Lizzy is a mai napig létezik (a bal szélen Gorham, balról a harmadik Ricky Warwick énekes)

Egy CD-re való Thin Lizzy-nóta, amelyet metal csapatok mentettek át a fiatalabb generációk számára. Mert bármennyire is őrzi Scott Gorham a Thin Lizzy szellemiségét, Phil Lynott-ból csak egy volt. Az énekes 1986 legelején, életének 36. életévében, heroin-túladagolásban hunyt el. Azóta nem született új TL-stúdióalbum, úgyhogy 1983-ban, a Thunder and Lightning korong utolsó hangjaival tényleg vége lett a dalnak…

Phil Lynott szobra Dublinban, mellette édesanyja, Philomena
A szerző: Coly 1224 Articles
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

1 Trackback / Pingback

  1. Thin Lizzy: Black Rose (1979) – Rattle Inc.

Válasz írása

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*