A név alapján azt hihetnénk, hogy egy szláv zenekarról szól a cikkem, mondjuk, egy cseh vagy ukrán bandáról, de nem, a Zatokrev Svájcban székel, egészen pontosan Basel az otthonuk. Egyébként a név csehül van, bár a cseh-magyar internetes szótár nem dobott ki magyar megfelelőt, de találtam egy ilyet: blood for this. Mindegy, nincs jelentősége a fordításnak. A zenének annál inkább.
Létezik egy nagyszerű hazai ipari-experimentális zenekar, az Entrópia Architektúra, amelynek néhány tagja nagyon jó barátom. Tavaly Magyarországon felléptek közösen, és Csürke Zoltán (gitár) haverom nagy lelkesedéssel beszélt a svájciakról, majd betette meghallgatásra a Silk Spiders Underwater… albumot. Megígértem neki, hogy írok erről a lemezről – de csak akkor, ha tetszik. Elsőre még nem egészen fogott meg, de néhány ismerkedés után azt mondom, érdemes volt próbálkozni, mert úgy vélem, remek album került a fémzene univerzumába, így betartom ígéretemet, és most itt a lemezismertető.
A Zatokrev zenekar 2002-ben alakult, tehát nem nevezhető zöldfülűnek a társaság; első lemezük 2004-ben jelent meg Zatokrev címmel, majd 2006-ban jött ki a Bury the Ashes. 2007-ben a Vancouver-rel közös EP-t dobták piacra, majd csak 2012-ben látott napvilágot a harmadik nagylemez, a The Bat, the Wheel and a Long Road to Nowhere. Időközben tagcserék és kiadóváltás zajlott a háttérben, végül így érkeztünk el a 2015-ös albumhoz. Az együttesben mára csak egy alapító tag maradt, név szerint Frederyk Rotter – ének, gitár. A mostani felállás így néz ki Rotter-en kívül: Frédéric Hug – dob, Lucas Löw – basszusgitár, ének, Tobi Glanzmann – gitár.
Egyelőre még nem sikerült a korábbi lemezeikkel megismerkednem, de a Silk Spiders Underwater… albumot hallva ezekkel is barátságot fogok kötni. Ennek tudatában bízom benne, hogy a színvonal hasonlóan magas.
Nem titkoltan a Neurosis és a Crowbar a két fő hatása a svájci együttesnek, a zenéjük valóban a post-metal, sludge, doom muzsikákkal kokettál. Mint minden irányzatban, itt is az a fő kérdés, hogy képes-e a zenekar leválni az „anyabandá(k)” -ról, kialakítja-e a csak rá jellemző jegyeket, valamint ebből a stílusból fakadóan, vajon meg tudja-e tölteni izgalmas témákkal a dalokat. Az olyan együttesek, mint a The Ocean, az A Storm Of Light, a SubRosa vagy nagy kedvencem, a Cult Of Luna sikerrel vették az akadályokat, remekül megteremtették saját imidzsüket, nem fukarkodtak minőségi ideákkal, és ebből következően emlékezetes albumokkal örvendeztették meg a népet.
Miként lehet ezt a mocsárban dagonyázó, súlyos, elborult zenét hallgathatóvá, befogadhatóvá és egyben egyénivé varázsolni? – kérdezhetném. Az nagyon kevés, ha szimplán görögnek a riffek, csapkod a dob, monotonan üvölt az énekes, mert úgy semmi maradandó érték nem öröklődik az utókornak, és így azok is legyintenek, akik amúgy szeretnek megmártózni ebben a bűzös lápban.
Így adott a feladat, hogy megformázza a nyers agyagot, és szobrot kreáljon belőle a zenekar. Nem mondok meglepőt azzal, ha azt a kifejezést használom, hogy ’ötletes gitárjáték’. Gyakorlatilag a metal-ban a nótáknak ez a non plus ultra-ja. Ha nincs jó riff, semmi nincs. Tudják ezt a svájci zenészek is, tettek róla, hogy ne kerüljön zenekaruk a süllyesztőbe, ezért úgy fogták le és pengették a húrokat, hogy emlékezetes dalok szülessenek. Minden riffben, gitárbűvölésben megvan az a kapaszkodó, ami elősegíti a kiemelkedést az átlagosság mocsarából.
Ez így már egész jó, de szükségesek hangulati elemek, változatos dobjáték, fogós (nem feltétlenül dallamos) ének is, amelyek egységesítésével kialakulhat a végleges, egyedi forma- és érzésvilág. Ezt is megoldották a fiúk, mert szem előtt tartották a kívánalmakat, ennek eredményeként elmondhatom, hogy színvonalas nótákat rögzítettek a lemezre.
A nyitó Runaway Soul doom-ba hajló kezdése kiválóan megalapozza a lemez nagyszerűségét, és garantálja a nyomasztó és súlyos hangulatot. A mázsás dob-basszus vezérelemekre fortyogó gitárriffek rétegződnek, amit tetéz a narrátor-szövegelés és az üvöltős ének is. Nincs sebességváltás, végig megmarad a betonozós lassúság.
A Bleeding Island már tempósabb, de csak annyira, hogy a doom/sludge keménysége ne vesszen el. Néha előjön a kezdő nóta vontatottsága, ebből fakadóan az egysíkú jelzőt kizárhatjuk.
Géppuska-szerű dob tölti be a légteret a The Phantom nótát hallgatva, ami nagyszerű tam-ütésekkel váltakozik. Ebben a dalban domborodik ki a leghatározottabban, hogy Frédéric Hug milyen nagyszerű dobos; nem csak technikailag illeti őt elismerés, hanem azért is, mert érzéssel játszik, beleteszi szívét-lelkét minden számba.
Elvont ének kúszik be a Loom dalba, azt hihetnénk, hogy lazulhatunk egy kicsit, de a nóta második felében érkezik egy váratlan váltás, „felpörögnek az események”, és a két gitár „becsavarja” az ember fejét. Nagyon tetszik ez a rész, remekül megcsinálták, óriási érzések kavarognak bennem ezt fülelve.
Hogy még inkább megmutassa sokoldalúságát az együttes, vonósokat is belepakolt a Brick in the Sky-ba. Néha elcsépelt dolog ezeket alkalmazni, de ebben a számban én nem érzem banálisnak a klasszikus hangszerek jelenlétét. Merengős, befelé fordulós a nóta, és ezt a hangulatot színesíti az említett betét.
Véleményem szerint a legizgalmasabb gitárjátékot a Discoloration-ben hallhatjuk. Maga a nóta is elég változatos, sok a váltás, és ezek kombinációi remek dalt eredményeznek. Érezni, hogy nagy hangsúlyt fektettek a hathúros hangszerek kezelői arra, hogy elégedetten csettintsünk a gitártémákat hallva. Ez nekem bejött.
Nincs olyan szabálykönyv, amelyik leírná, hogy bizonyos zenei stílusokban milyen tempóval kell zenélni, így a Swallow the Teeth dalban rá is lépnek a gázpedálra a fiúk, ez a szerzemény a leggyorsabb a lemezen. Viccesen azt mondom, itt kiengedik a felgyülemlett feszültséget, amely felhalmozódott az elhangzott számokban. Azért csak csínján a tréfával, mert ezen a lemezen nincs ennek helye.
A They Stay in Mirrors-szal ér véget az album, ami egyben a leghosszabb tétel, 12 perc. Rendkívül izgalmas témák kapnak helyet benne, változatosan húzzák a talpalávalót a hangszerek, ömlenek a jobbnál jobb riffek, de a dob és a basszus sem lazsál. Nehéz leírni, milyen ez a dal, ezt tényleg hallani kell. Kiváló albumzárás.
Ha már a végén említettem a nóta hosszúságát, hozzáteszem, hogy a legrövidebb is 6 perc körüli – néhányuk a 9 percet is meghaladja –, de egyiknél sem érzem azt, hogy feleslegesen nyújtanák a játékidőt, mert a minőséget mérő multiméter mutatója folyamatosan a maximum közelében jár.
A Zatokrev és a hasonló közegben alkotó zenekarok soha nem fognak kitörni az underground státuszból, de ez talán nem is baj. Aki kedveli a súlyos, minőségi muzsikákat, rájuk találhat, és örömmel veheti tudomásul, hogy felfedezett egy remek zenekart. Ajánlott a megismerkedés.
Plusz információ, hogy 2018 tavaszára a Zatokrev meghívta az Entrópia Architektúrát egy mini európai turnéra. Korrekt, kedves emberek.
Leave a Reply