Mike Muir csapatának munkásságát első körben az 1992-es The Art of Rebellion-ig követtem figyelemmel, aztán róluk is lepattantam egy „kis” időre. A tavalyelőtti World Gone Mad albummal lopták be magukat újra a szívembe, amely után kíváncsian vártam az újabb anyagot. Ami most, március elején egy 10 számos EP formájában érkezett meg, és állítólag a következő nagylemez is még ebben az évben, a nyár folyamán lát napvilágot.
Ahhoz képest, hogy besorolása szerint ez elvileg egy rövidebb játékidejű korong, elég rendesen megpakolták: a 10 nóta több mint háromnegyed órán át köti le a hallgató figyelmét. Ugyanakkor a csapat legfrissebb alkotása inkább nevezhető feldolgozásalbumnak, mint a ST további zenei irányvonalát kijelölő, jövőbe mutató vektornak.
Mert mit is kapunk? Mindenekelőtt Muir 1996-os szólóalbuma, a Lost My Brain! (Once Again) két dala, a Nothing to Lose és az Ain’t Mess’n Around újra felvett, Suicidal-esített változatát, aztán egy Iggy Pop (The Stooges) covert, az I Got a Right-ot, továbbá az előző nagylemez Get Your Fight On! című nótáját, négy különböző változatban. A maradék játékidőn három új szám osztozik, és sajnos ki kell jelentenem, hogy az EP nem ezektől a szerzeményektől lesz jó.
Hanem – mindenekelőtt – a már említett két Cyco Miko daltól. A Nothing to Lose egy végig gyors hardcore-zúzás, jó kis közönség-őrjítő koncert-nyitónóta, amelyben ráadásul két hangszeres is főszerephez jut. A basszusgitáros Ra Diaz futamait itt és más számokban is előtérbe tolják. Az ő ujj-játékát ugyanúgy élmény hallgatni, mint Dean Pleasants szólóit. Utóbbi muzsikus produkcióját legalább annyira bírom, mint anno Rocky George-ét. Sőt, vele kapcsolatban egyre inkább kezd egyfajta Tom Morello-érzésem lenni. Amit ebben a nótában is művel… katartikus élmény!
Dave Lombardo nem varázsol, produkcióját nem mondanám virtuóznak, egyszerűen csak megbízhatóan, ízesen hozza a változatos ritmusokat. A másik új fiú, Jeff Pogan (a dobos 2016 februárjában, ő ugyanazon év májusában érkezett a csapatba) játékát hallom ki a legkevésbé a zenéből. Ritmusozásával sejthetően jól tömöríti a hangzást, hatékonyan járul hozzá az egyébként kitűnő megszólaláshoz.
A lemez második csúcspontja nálam az ugyancsak Muir-szólónóta, a dallamos Ain’t Mess’n Around. Fokozatosan lendül bele, egyre gyorsul, hogy aztán egy kis basszusozásra megint visszavegyen a tempóból. A harmadik zsenialitás pedig (megkockáztatom, az album legjobb dala) a Get Your Bass On!, ami a hasonló című nagylemezes szerzemény basszusra kihegyezett instrumentális változata. A gitár a háttérben reszel, Diaz pedig brillírozik, egyes helyeken két bőgősávot is egymásra játszva.
A The Stooges-átirat is jól sikerült: kíméletet nem ismerő tempójával és dallamos vokáljával egyszerre lett tipikus ST-dal, és érződik ki belőle Iggy Pop szelleme.
A Get Your Right On!, ami az alapnóta akusztikus verziója, álmos andalgásból pörög fel időnként úgy, mint például a már említett ’92-es lemez Monopoly on Sorrow-ja.
S hogy az új nótákról se feledkezzem meg, Mike a Get United és az iAuthority verzéit is rappeli; előbbi alatt erős basszus és lágy gitár szól, utóbbit akusztikus hathúros kíséri. A Get United kétszavas refrénjének kántálása egy idő után unottnak tűnik, s ettől humorossá, önironikussá válik. Holott a téma nagyon is komoly: Muir azt nyilatkozta, a szövegeket igyekezett a szokásosnál is politikusabbra venni. Ennek a számnak a ráérős tempója a közepére szerencsére begyorsul, a másik nótáról viszont még ez sem mondható el. Az iAuthority-t a dallamos refrén, a bujkáló basszus, a futó szintetizátoros betét és a dal elkövetőjének rendőrségi megafonon adott utasítások („Drop the mic and come out slowly with your hands up!”) mentik meg „az album leggyengébb dala” pozíciótól. (De ha nem ez az, akkor melyik?)
Végezetül, a S.E.D. (Systematic Emotional Destruction) sem rossz dal, amelyből elsőként megint csak a basszust hallom ki; pörgős nóta, kő-egyszerű alapriffel, őrült énekkel, a végén afrikai halandzsaszöveggel.
Annak ellenére, hogy nem pontozom, összességében nagyon bírom ezt az anyagot. Az értékét nagyban növelné, ha a hamarosan érkező nagylemezen nem hallanánk viszont az itt helyet kapott három új nótát. Muir-ékat pedig most már igazán megnézném – újra, az utolsó két anyag dalaival – élőben.
Leave a Reply