Azt mondják, manapság dömpingszerűen zúdulnak ránk az új anyagok. Tény, ugyanakkor a ’80-as, ’90-es években sem volt ez másként. Az akkori Metal Hammerek munkatársai hónapról hónapra legalább 20 friss lemezt pontoztak, és még többet ismertettek. Mi pedig ezek alapján próbáltuk eldönteni, hogy a kínálatból mi lehet számunkra is érdekes.
Mivel sokáig nem létezett internet, nem tudtunk belehallgatni az egyes anyagokba, hacsak a lemezboltban nem, de nyilván ott sem mindegyikbe; vagy a haverok kazettáiba, lemezeibe füleltünk bele, de az is esetleges volt, hogy ők mihez jutottak hozzá. Így aztán, a választás szempontjaiként maradtak a szaksajtóban olvasottak, a lemezborító, a tagok kinézete és a számcímek.
Jórészt megérzéseken múlt, hogy merre vezetett az utunk a rock/metal terebélyes dzsungelének ezerfelé ágazó ösvényein. Jó választások sorozata volt ez: ami szimpatikus volt, akörül tovább kutakodtunk, ami pedig nem, annak hátat fordítottunk, és másfelé haladtunk tovább. Kincsekre leltünk, és persze olyan albumokon is átrágtuk magunkat, amelyekre csak az időnket pazaroltuk. Számos kedvencünk lett, és még több olyan előadó volt, amelyik mellett – időnk és anyagi forrásaink végessége miatt – elmentünk.
Utólag igyekeztem bepótolni az elmaradásaimat, visszanyúlni izgalmasnak gondolt korszakokhoz és előadókhoz, de kiderült, hogy nem véletlenül azok a zenekarok és albumok kerültek be, vagy éppen maradtak ki a gyűjteményemből, amelyek. Még csak véletlenül sem nevezném jó ízlésnek, hiszen azok az alkotások, amelyek engem hidegen hagytak, sok esetben mások kedvencei. Nem azt mondom, hogy rossz anyagok, egyszerűen csak nem keltették fel az érdeklődésemet akkor, és ma meghallgatva sem kerültek igazán közel hozzám.
Ilyen volt a ’80-as évek másodvonalbeli heavy metal és thrash csapatainak többsége, a black/death irányzat legjava vagy az atmoszferikus skandináv vonal. Hogy konkrét neveket említsek, a Nocturnus, a Crowbar, az Entombed, a Neurosis, a Bathory, a Nine Inch Nails zenéje nem igazán az én világom. Velük kapcsolatban már évtizedekkel ezelőtt felvehettem volna a fonalat, de erre ma sem érzek különösebb késztetést. Nem vitatom műfajteremtő voltukat, mégsem az ő lemezeiket hallgatom.
Ami a lényeg, és ami újra és újra bebizonyosodik, amikor egy-egy kultikusnak tartott csapat munkásságának megismerésére teszek kísérletet: megérzések és véletlenek alakítják ki a zenei ízlésünket tükröző albumgyűjteményt. A tiédet és az enyémet is.
(Ezt a gondolatot majd még tovább fűzöm az Amőbák vagyunk című cikkemben.)
Leave a Reply