My Dying Bride: 34.788%… Complete (1998)

Bársony Péter feltette azt a nehezen megválaszolható kérdést a The Dreadful Hours lemezismertetőben, hogy melyik My Dying Bride albumot tartanád meg, ha csak egyet lehetne választani. Azt hiszem, én is bajban lennék, ha szelektálásra kerülne a sor, mert nem egyszerű bármelyik albumot is kiemelni, az viszont biztos, hogy a 34.788%… Complete nálam jó eséllyel pályázhatna a preferált pozícióra, pedig ez a lemez a legkevésbé tipikus My Dying Bride mű. De vajon melyik albumot nevezhetnénk konvencionálisnak? Költői kérdés.

Véleményem szerint Péter nagyszerűen leírta az együttes zenei evolúcióját, és jól elhelyezte a bandát a metal térképén. Én ehhez sok mindent nem tudok hozzáfűzni, teljesen egyetértek kollégámmal, úgyhogy nagyon nem ásnám bele magam a My Dying Bride koncepciójába. Jobban nem is tudnám megfogalmazni, mint ő, hogy miként épül fel a zenekar által kreált zenei világ, az úgy volt kerek, ahogy „papírra vetette”.

A korai lemezeket átszövő death metal hatások szép fokozatosan kiiktatódtak, ezek pótlására ellenkező irányból progresszív, dark, gót – és ki tudja megmondani, hogy még milyen – zenei elemek szivárogtak be doom metal-jellegű muzsikájukba. Azért írtam, hogy “jellegű”, mert a My Dying Bride véleményem szerint sosem volt tisztán doom metal, csak egy jó nagy adagot csapoltak innen – mint ahogy egyéb területekről is. Ők egy teljesen egyéni dimenzióban alkotnak, mégpedig úgy, hogy lemezről-lemezre más arcukat mutatják meg a közönségnek, de mégis mindig felismerjük a maszk alatt rejtőző hús-vér fizimiskáját az együttesnek. Összefoglalva: az angol banda minden kategória felett áll.

Az ezt megelőző nagylemez, a Like Gods of the Sun volt talán a legprogresszívebb anyaga a zenekarnak, és nagyon jól tették, hogy ezzel a koronggal egy másik irányba mozdultak el. Zenéjükben kuriózumnak számított a hegedű használata, amelynek segítségével nagyszerűen felerősítették a komor, gyászos hangulatot, ami átszőtte nótáikat. Martin Powell vonósjátéka még sötétebbé színezte az amúgy sem vidám tételeket, de a negyedik album után kilépett a My Dying Bride-ból, és vagy nem akartak bevenni másik zenészt, vagy úgy gondolták Aaron-ék, hogy ehhez a dalfüzérhez nem szükségeltetik a hegedű jelenléte, amit további majd 10 éven keresztül nélkülöztek is zenéjükben.

Új billentyűs viszont mindenképpen kellett (Martin kezelte azt is), mert a szintetizátor, a zongora már kihagyhatatlan hangszerként funkcionált az együttesben; innen már csak egy pici ugrás, és így adott volt az a zenei út, amit megcéloztak. De egy ideig nem találtak állandó tagot, így kisegítő jelleggel Keith Appleton és Mags – aki a lemez producere volt – játszották fel a billentyűs aláfestéseket.

Az elektronika ekkorra már teret hódított a heavy metal-ban, nem számított ellenségnek , így a My Dying Bride zenéjében sem. De mindig felmerül az a kérdés, hogy a különböző “fémmel nem ötvözhető” eszközök (sampler, loop stb.) bevetése mennyire „torzítják el” a megszokott képet, elköveti-e azt a hibát a zenekar, hogy átesik a ló túloldalára, és emiatt testidegen anyagként vetődik ki a szervezetből a korong.

Balgaság lenne a My Dying Bride miatt aggódni, ők pontosan tudták, hogy mennyit kell állítani az irányzékon, hogy egy olyan album kerüljön ki a kezükből, amelyet minden rajongó meleg szívvel fogad be a lelkébe. Csak annyit használtak a technikai újdonságokból, amennyi által főnixmadárként újjászülettek. Szokták azt a kifejezést használni, hogy flörtöl az elektronikával az együttes. Valahogy így történt az eset.

Kihasználva az előbb említett hasonlatot, kiterítem a Base Level Erotica dalt, de pont ez a tétel tartalmazza a legkevésbé az emlegetett új hatást. Már az elején ellövöm a poént, nekem ez a kedvencem erről a lemezről, sőt, az egyik legjobb My Dying Bride nóta szerepét tölti be nálam. Óriási gitártémát ötlöttek ki a srácok, hömpölyög, kavarog az ember fülében, ami idővel szétáramlik a testben, nehézségével betölti minden pórusát, és egyre lejjebb húzza az egyént beláthatatlan mélységekbe. Főleg az utolsó pár perc málházós, egyben örvénylő tekercsei váltják ki belőlem ezt az érzést.

De kanyarodjunk vissza az album elejére, és lássuk, hogyan indul útjára az V. gyászmenet! Mint minden My Dying Bride album, ez sem tartozik a könnyed hallgatnivalók kategóriájába, de aki átérzi ennek a zenének a lényegét, megérti a mondanivalóját, és felfedezi a szépségeit, kincseket birtokolhat. Nem mondom, a The Whore, the Cook and the Mother szerzemény a maga 12 percével rendesen megnehezíti azok életét, akik eddig nem értették a zenekar érdemi részét, és tettek egy kísérletet arra, hogy esetleg ezzel a lemezzel megnyíljon előttük a My Dying Bride világa. A bennfentesek pedig mosolyoghatnak – ha ez a zene megengedné. Kissé érdekes a nóta közepén a leállós rész, amellyel újabb akadályokat állítottak a srácok a könnyebb befogadhatóság ellenében, de ez is jól beleillik a muzsikába.

Nem kell bemutatni Aaron Stainthorpe énekest, aki a zenekar egyik védjegyévé vált fájdalommal, komorsággal teli előadásával. Annyira hitelesen tolmácsolja mondandóját, hogy teljességgel kizárható a mesterkéltség vagy a pátoszba rejtőzés. Hangja dallamokat sem nélkülöz, amelyek egy picit elősegíthetik a nóták emészthetőbbé válását, de tényleg csak hangyányit, mert slágeresedés, mainstream felé fordulás nem történt.

A Heroin Chic a legfurcsább dal a korongon. Itt valóban az elektronikus hangszereké a főszerep, de azért a gitár sem vész el teljesen. A nóta súlyos gondolatait kihangsúlyozza a kissé szövegelős ének, amelyet megtámogat Michelle Richfield énekesnő gyönyörű vokálja. Minden formabontó tulajdonságával ellentétben kiváló ez a tétel.

De hogy kapjunk valamit a „megszokott” My Dying Bride-ból is, a The Stance of Evander Sinque vagy az Apocalypse Woman olyan témákkal van teli, amelyekben felelevenedik az előző albumok hangulata és nótaszerkezetei. Súlyos riffek terülnek szét hangszőnyegként, amelyek beborítják a környezetet, ehhez kiváló alapot ad a basszus-dob összjáték és a finoman adagolt billentyű.

Hasonló a képlet a Der Überlebende számban is, de az Under Your Wings and into Your Arms esetében ugyancsak az ünnepélyesen szomorú érzés uralkodik el az emberen, amelyet a kiváló hangszerelés és az ének öntött formába.

Mondhatni, azok a muzikális megoldások, amelyekkel megteremtették a lemezen uralkodó atmoszférát, nem sokban változtak, a két gitáros (Andrew Craighan és Calvin Robertshaw) kreativitást nem nélkülözve rakta össze a dalok zenei témáit. Minden akkordból, minden ütemből árad a sajátos íz, és tökéletesen harmonizálnak egymással.

Szerintem kissé el lett túlozva az elektronika emlegetése, ez sok embert elijesztett, pedig mint már kifejtettem, alapjaiban nem rengette meg a talajt a britek muzsikájába integrálásával, csak egyszerűen létrejött egy újabb zseniális My Dying Bride mű.

About Zozzie 314 Articles
Először 15 éves korában kóstolt bele a fanzine-újságírásba (Feszültség), sok évvel később, teljesen véletlenül került ismét közelébe a „szakmának”. Civilben egy mikrobiológiai fermentációs cégnél üzemvezető.

2 Comments

  1. Az egyik kedvenc lemezem tőlük, egy igazi MDB klasszikus, tele jobbnál jobb számokkal. Csak a Heroin Chic tételt szoktam átugrani. Az nekem valahogy nem stimmel. Helyette viszont vegyük még talán hozzá a japán verzióra bóbuszként feltett Follower c. tételt is, (ami számonra érthetelen okokból maradt le a többi kiadásról), és máris megkapjuk a fullos verziót.

  2. Igen, a Heroin Chic elég fura, meg tudom érteni, ha valakinek nem jön be. Viszont a Follower szintén remek, ahogy írtad.

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*