Dave Wyndorf-ék valamennyi albumát ismerem. Ha a kedvencemet kell megneveznem, gondolkodás nélkül a Dopes to Infitiny-t említem, érdekes módon mégis a Powertrip-et teszem be a leggyakrabban a lejátszóba. Az azt követő lemezek viszont nem igazán kerültek közel hozzám: jók-jók, hozzák a színvonalat, de valahogy nem érzek késztetést, hogy meghallgassam őket.
Na, ezen a helyzeten változtathat a csapat idei anyaga, amely egy kifejezetten jól sikerült alkotás. A sokat megélt frontember úgy tűnik, visszanyerte régi formáját, és hallhatóan duzzad a magabiztosságtól. Nem csupán rutinból alkot, hanem érzéssel, gondolatisággal tölti meg a dalokat. A Mindfucker-en van lendület (Rocket Freak, Ejection, Brainwashed), és vannak emlékezetes, jó dalok: a címadó nóta, a Drowning és az All Day Midnight nálam már első meghallgatásra ültek, a tetsző és a közömbös nóták aránya pedig minden egyes alkalommal csak tovább nőtt az előbbiek javára. A Mindfucker nem feltétlenül egy best of-nótacsokor, de lényegesen ütősebbnek érzem, mint a kétezres években született elődjeit.
A csapat a 2013-as Last Patrol után újra öttagúra bővült, így Wyndorf sokkal inkább az énekre tud koncentrálni. A Monster Magnet-nél mégsem az egyéni teljesítményeket emelném ki, itt sokkal inkább a közös produktum, az összhangzás a lényeg. A sound teljesen rendben van, arányosan szól a csapat; amik azonban különösen tetszenek, azok – elsősorban a szólókban – a ritmusgitár alaptónusa mellé, fölé pakolt különböző torzított hangzások. Ezek olyan csemegék, amelyek közül egy-egy újabb hallgatás során mindig másikat hall ki az ember.
Az anyag ígéretesen indul a dinamikus Rocket Freak-kel, és az együttes a folytatásban sem okoz csalódást. A Soul-ban a végén hallható ritmizálás-váltásra kaptam fel a fejem, a Mindfucker pedig úgy, ahogy van, az album egyik legjobb dala. Utóbbi a Monster Magnet védjegyének számító kivárós-megtorpanós ritmusban pulzál, a gitárszóló dallama pedig tényleg fülbemászó.
Az I’m God-ban a szövegre igyekeztem odafigyelni („Wake up kids / You were smoking in bed / Set the house on fire again / It’s like you wanna be dead”), az Ejection hallatán pedig két nagy név, a Kiss és a Rolling Stones jutott eszembe.
Ja, és a két utóbbi tétel között ott terpeszkedik az anyag legmonumentálisabb szerzeménye, a Drowning, amely egy hipnotikus, lírai kezdés után duzzad mindent elsöprő fájdalomcunamivá. Wyndorf az elején olyan mélyen énekel benne, ahogy valójában nem is tud. 🙂 Ebben a dalban különösen jól hallható a basszus és a csapatra egyébként is jellemző csörgős hangzás. Nagyon nagy nóta!
A nem minőségét, hanem hangszerelését tekintve retró hangzású All Day Midnight pedig az album talán legjobb refrénjével ajándékoz meg bennünket. Nem említettem valamennyi dalt, habár mindegyikben találni olyan momentumot, amely színessé, izgalmassá teszi a Mindfucker-t.
Egyes deluxe kiadásokon bónuszként további két nóta is hallható, a You Can’t Be Trusted és az Utopia, ezekhez azonban eddig még nem volt szerencsém. A Monster Magnet 2018-as anyaga azonban ezek nélkül is abszolút kellemes csalódás: ha nem is lett bérelt helye az év végi tízes listámon, a zenekar diszkográfiájában – nálam – igen előkelő pozíciót vívott ki magának. Aki még nem ismeri Wyndorf-ék munkásságát, akár ezzel az anyaggal is kezdheti a velük való barátkozást.
Válasz írása