MD.45: The Craving (1996)

Számos kreatív muzsikus jut el előbb-utóbb oda, hogy ötleteit anyazenekarán kívül, szólóalbum vagy egy mellékprojekt keretében öntse formába. Ha dalszerzés terén nem tartozik csapata meghatározó tagjai közé, akkor azért, hogy végre mindenféle korlát nélkül, a vezető(k) dominanciája alól megszabadulva élhesse ki fantáziáját.

Ha ő az alfahím a csapatban, akkor ezt simán megvalósíthatja – hacsak az általa játszani kívánt muzsika nem ütközik együttese stílusával, hangzásával, nem lóg ki a banda imázsából. A rajongók ugyanis joggal mondhatnák: „Hát ez meg mi? Az én bandám nem ilyen zenét játszik!”

Na, erre (is) jó egy projekt, hogy ezt a muzsikus gond nélkül megtehesse. És hogy együtt játszhasson olyan zenészekkel, akik nem saját állandó csapata tagjai. Ez történt a ’90-es évek közepén Dave Mustaine-nel is, akinek voltak olyan ötletei, amelyek nem fértek bele a kétgitáros thrash metal által szabott skatulyába.

A Megadeth Youthanasia című albuma 1994-ben jelent meg. A lemez világ körüli turnéját követően, 1995 végén a csapat pihenőre vonult, Mustaine saját projektje dalain kezdett dolgozni, Marty Friedman pedig megépítette saját házi stúdióját, és negyedik szólóalbumán molyolt.

Dave alkalmi formációjában, amely a keresztségben az MD.45 nevet kapta, s amely – két változatban – mindössze egyetlen albumot adott a világnak, ő ezúttal csak gitározott, és Lee Ving, a Fear nevű hardcore punk csapat énekes-gitárosa állt a mikrofon mögött. Kelly LeMieux bőgőzött, akinek – az MD.45 mellett, után – a legnagyobb dobása a Paul Gilbert szólóalbumán, a 2012-es Vibrato-n való szereplés volt; és az a Jimmy DeGrasso dobolt, akinek játékát számtalan zenekarból (Y&T, White Lion, Suicidal Tendencies, Alice Cooper, Ministry, Dokken, Ratt stb.) ismerhetjük.

Az együttes neve állítólag a két főkolompos monogramjából ered, amihez egyrészt az kell, hogy a 45-öt római számokkal írjuk (VL), ráadásul rosszul, hiszen a helyes a XLV lenne. Másrészt pedig a gitáros és az énekes monogramjában is meg kellene cserélni a betűket (DM helyett MD és VL helyett LV). Egy kicsit erőltetett magyarázatnak tűnik…

A lényeg azonban maga a zene, amely Mustaine szerint punk metal. Szerintem inkább metal, mint punk, a kettő elegyének, hardcore-nak viszont semmiképpen nem nevezném. A riffelés időnként a punk-klasszikusokat (a Day the Music Died számomra például a Sex Pistols-t) idézi, a szövegeket azonban nem gondolom direktben társadalom-kritikusak vagy megbotránkoztatónak.

Mustaine, Ving, DeGrasso és LeMieux

Az egygitáros felállásból és az énekes személyéből adódóan a banda nyilván máshogy szól, mint a Megadeth, bár Mustaine riffelése azonnal felismerhető. A zene egyszerűbb, tömörebb, mint a „nagy testvéré”, a dalok általában kemény, pattogó dob-basszus alapra építkeznek, a gyors- és a középtempókat időnként tisztán rock and roll-os ritmusok váltják.

Dave finoman szólva nem viszi túlzásba a szólózást, bár a Hearts Will Bleed című nóta – egyedüliként az albumon – éppen hogy rácáfol erre az állításra. Kellemes meglepetés a basszusgitár gyakori előtérbe tolása, illetve két nótában Ving szájharmonika-játéka. A The Creed éppen emiatt lett az egyik kedvenc dalom a lemezről.

Nem utolsósorban pedig az énekes hangját is bírom: nem olyan ismerős, jellegzetes, mint Mustaine-é, viszont mélyebb és szerintem jobb annál. És ami a legfőbb: más. Ettől is válik izgalmassá az anyag: egy lemez, amelyen Dave játszik, de mégsem ő birtokolja a mikrofont. Összességében azt mondhatom, Mustaine a szokásosnál kisebb egóval van jelen ezen az anyagon.

A valamivel több, mint 40 perces (a három rövid, abszolút felesleges zenei közjátékkal, interlude-dal együtt 42 perces) lemez zenei producere persze Mustaine volt, az ő jó fülét dicséri az album öblös, a Megadeth-énél mélyebb hangzása. Az anyag némileg hullámzó színvonalú: emlékezetes és felejthetőbb nóták váltják egymást, szerencsére az előzőekből van több.

A nyitó Hell’s Motel egyből meggyőzött, ezt kedvenc MD.45-nótám, a Day the Music Died követi. A Fight Hate-nek nem is a gyors tempója a legizgalmasabb, hanem az énekdallammal együtt futó gitár, és a szóló helyén a furcsán ellöttyedő gitárhang.

Mustaine azt állítja, hogy a már említett The Creed eredetileg egy demós Megadeth-nóta volt; s valóban, – bónuszként – ilyen változatban is megjelenik a The Craving 2004-es újrakevert, újramaszterizált kiadásán, a Mustaine–Friedman–Ellefson –Menza négyes előadásában, Dave énekével és szájharmonika nélkül. Hát, meg sem közelíti az eredeti változatot.

A lemez utolsó csúcspontja számomra a pörgős Nothing Is Something; a kevésbé karakteres nótákat pedig inkább nem sorolnám. Összességében jó kis album az MD.45 bemutatkozó anyaga, kár, hogy nem volt folytatása. Pontosabban volt, de nem olyan formában, amire egy ilyen kuriózum alapján és után számítani lehetett volna. De ne siessünk előre, haladjunk időrendben!

Marty Friedman szólóalbuma, a True Obsessions végül 1996 áprilisában jelent meg, az MD.45 anyaga ugyanezen esztendő júliusában látott napvilágot, majd a Megadeth szeptemberben Londonba költözött, hogy elkészítse új lemezét, amely 1997 júniusában, Cryptic Writings címmel került a boltok polcaira.

Lee Ving 2016-ban

A ’98-as Ozzfest turné közepén, amelynek a Megadeth is egyik szereplője volt, Nick Menza jelezte társainak, hogy daganatot találtak a térdében, és sürgős orvosi beavatkozásra szorul. A fellépéssorozat hátralévő állomásaira az MD.45-ös együttműködésnek köszönhetően képbe került Jimmy DeGrasso ült be a dobcucc mögé, hogy aztán a következő két albumra (az 1999-es Risk-re és a két évvel később megjelent The World Needs a Hero-ra) ott is ragadjon. Mustaine gyakorlatilag kitette Menza-t a csapatból, mert – mint később elárulta – azt hitte, a dobos hazudik neki a betegségével kapcsolatban.

Amikor a kétezres évek elején a Capitol Records úgy döntött, hogy minőségileg feljavítva újra megjelenteti a Megadeth addigi albumait, Mustaine a The Craving-et is felvetette velük ebbe a kollekcióba. Dave állítólag a zenekar rajongóinak a kegyeit kereste azzal (jobb eladásokat remélt attól), hogy a felvételről eltávolította Ving vokálját és szájharmonika-betétjeit, és saját maga énekelte fel újra a dalokat.

Oké, a zene ettől valóban Megadeth-esebb lett, de az anyag ezzel el is veszítette a varázsát, azt a kuriózumát, amit a korábbi rendhagyó felállás jelentett. A 2004-ben napvilágot látott újrakiadásra három bónusznóta is felkerült, aminek eredményeképpen a játékidő 50 perc fölé kúszott. A Chutney nem igazán ütős dal, a Segue az eredeti anyag zenei közjátékaival azonos instrumentális bohóckodás, a harmadik tétel pedig a The Creed már említett, Megadeth-demós változata. Ezt a szerzeményt leszámítva a többi dalt a Mustaine–LeMieux–DeGrasso trió adja elő.

A The Craving egy különleges íz, egyszeri élmény a ’90-es évekből. Az elvakult Megadeth-fanatikusok valószínűleg a remaszterizált változatot részesítik előnyben, a nyitottabb rajongók viszont elismeréssel nyugtázhatták, hogy kedvencük egy új arcát mutatta meg, és ilyen (ko)produkcióra is kapható.

About Coly 1251 Articles
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Be the first to comment

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*