Judas Priest: Firepower (2018) – 2. rész

Még mielőtt bármit is írnék, szeretném előrebocsátani, hogy az alábbiakban olvasható néhány negatív észrevétel ellenére a Firepower albumot összességében JÓ anyagnak tartom! Nyugodt szívvel kijelenthetem, hogy ez egy igazi HEAVY METAL lemez! A Painkiller óta most először érzem a Judas Priest zenéjében rejlő óriási potenciált. A számomra jelentéktelenebbnek tartott albumaik ellenére, sok híresebb szakmabeli zenészhez (Hetfield, Ulrich, Hanneman, King, Dimebag stb.) hasonlóan úgy gondolom, hogy az ő zenéjük testesíti meg a leginkább a heavy metal fogalmát. E rövid bevezető után jöjjön akkor számonként néhány mondatban a komplett lemez!

1. Firepower: az összes számot meghallgatva, talán ez a dal tűnik számomra is a legalkalmasabbnak arra, hogy indítsa ezt az albumot. Bár ez esetben közel sem olyan katartikus a hatás, mint a Defenders…, a Ram It Down vagy a Painkiller nyitó nótái esetében. A verze alatti gitárriff tök gagyi, de a kemény refrén és a szólórész helyrerakja a számot. Ígéretes kezdés…

2. Lightning Strike: a kétlábgépes középtempónak és a kellően heavy riffnek köszönhetően ez a dal továbbra is fenntartja az érdeklődést a hallgatóban az elkövetkező számok iránt. A dalszerkezet a verze–bridge–refrén „szentháromságra” épül. A tipikus, Halford-féle refréndallamot a végén a számcímben szereplő két szóval nyomja meg az énekes. Nem rossz…

3. Evil Never Dies: bár semmi különösebben extra dolgot nem hoznak benne, de nekem ez és a következő szám valahogy nagyon bejön. Talán a jellemzően heavy metal hangulatuk miatt. Bólogatós metal mindkettő. Szinte látom magam előtt, ahogy Rob mester a színpadon énekli, hogy „Evil”, a közönség pedig válaszol, hogy „Never Dies”. Igazi koncertnóta.

4. Never the Heroes: az Accept Balls to the Wall-jához hasonló kezdőriff hallatán már elsőre rákattantam erre a szerzeményre. A közönség által is jól énekelhető refrén ezt a számot is igazi metal himnusszá teheti. És van még egy pár ehhez hasonló remekmű ezen a lemezen. Nagyon tetszik.

Richie Faulkner

5. Necromancer: a bevezető gitártémát kellően rideggé teszi a szintetizátoron alájátszott földöntúli dallam. Ez a rész később többször is visszatér, egy kissé fagyos hangulatot kölcsönözve ezzel a számnak. Élénk középtempójával és ismét csak közönségbarát refrénjével ez a tétel is jól illik a lemez egészébe.

6. Children of the Sun: És íme, a korona ékköve, a number one! Nálam ez a dal mindent visz. Egy igazi Judas Priest-klasszikus! Többszöri meghallgatás után simán a Victim of Changes, Green Manalishi, Hell Bent for Leather és a Breaking the Law mellé sorolom. Az utóbbi évek legnagyobb metal himnusza. Egy igazi koncertnóta. Tökéletes!!!

7. Guardians: egy 1:06 hosszú, instrumentális, zongorán és gitáron játszott szerzemény, amely hangulatosan vezeti fel a következő dalt.

8. Rising from Ruins: egy komolyabb hangvételű nóta, egyfajta figyelmeztetés-jellegű érzés van a refrén dallamában. Bár a szövegét nem ismerem, de a zene számomra ezt sugallja. Jó dal.

Halford és Tipton

9. Flame Thrower: A lemez egyik mélypontja. A legjobb esetben is csak a „középszerű” jelzőt tudom rá mondani. Tucat-termék, gyenge dal.

10. Spectre: Ez is egy súlyosabb, komorabb döngölés. Valószínűleg ez a nóta is a szöveg mondanivalója miatt kapott klipet. A dal második fele bővelkedik gitártémákban. Ennek ellenére számomra nem túl kiemelkedő.

11. Traitors Gate: Hozza, úgymond, a kötelezőt. „Elmegy szódával” kategória. A szám felénél az óóóó-zós énekrész kínosan sablonos.

12. No Surrender: Megint csak egy régi sulis, a ’80-as éveket idéző, sallangmentes metal menetelés, jó refrénnel. Rövid, de ütős szám!

13. Lone Wolf: A második leggyengébb szerzemény a lemezen. Ez a stoner metalos, enyhén blues-os hangulatú riffelés abszolút nem az én világom. Felejtős!

14. Sea of Red: a lemez utolsó tétele megint csak nem üti meg nálam a mércét. Pedig az ilyen bontott akkordos, hosszú, szép résszel kezdődő és később bekeményedő számokból jó dolgokat lehet kihozni (Metallica – Fade to Black, Iron Maiden – Children of the Damned stb.) De ez esetben, sajnos, finoman szólva egy átlagosnak, a Priest-hez méltatlannak mondható dal született. Mind énekdallam, mind zenei téren teljesen kiszámítható és kidolgozatlan. Amatőr munka!

Ez az én szuverén véleményem az album számairól. Mindent összevetve, ha három számmal rövidebb lenne a lemez, egy sokkal egységesebb, kitűnő anyagról beszélhetnénk. Én az utolsó két alkalommal már a 9.,13. és14. számokat átugorva hallgattam a lemezt. Nekem úgy az igazi! Persze, ez ízlés dolga… Végezetül mindenkinek jó szórakozást kívánok ehhez a jó kis HEAVY METAL zenéhez!

About Sipy 96 Articles
Az egykori Detonator zenekar énekese. Jelenleg szabadúszó, motoros rocker.

1 Comment

  1. Kifejezetten szeretem a kritikus írásokat, mert szerintem csakis azok „mondanak” valamit, ennek ellenére azért olyat nem írnék le egy Judas Priest albumra felkerült nótáról, hogy „amatőr munka”, még akkor sem, ha nekem nagyon nem tetszik.

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*