Aki IGAZÁN szereti a Judas Priest-et, az kellően elfogult a brit csapat irányában. Annak Glenn Tipton-ék nem tudnak rossz lemezt készíteni, legfeljebb egy kicsit kevésbé izgalmasat, mint az előző (hogy aztán jöjjön egy újabb emlékezetes alkotás). Annál a rajongónál a Point of Entry útkeresése, a Turbo „diszkója”, a Ram It Down tömörsége és a Nostradamus „álmossága” is tűréshatáron belül van. Nyilván kitaláltátok, hogy én is ebbe a csoportba tartozom.
Egy nagy csapat új anyagának érkezése régen, a hőskorban igazi ünnep volt – és az ma is. Az ember fokozott várakozással készül rá, mint a karácsonyra. Éppen ezért előzetesen nem is leskelődik, kutakodik az ajándék után. Az elmúlt hetekben én sem hallgattam meg a lemezhez kedvet csináló, a metal társadalmát – a szakmát és a rajongókat – tesztelő három nótát; a maga teljességében, egymásutániságában akartam befogadni a friss dalfüzért.
Nem tudom, ki számított egy újabb Defenders of the Faith-re vagy Painkiller-re Halford-éktól – én nem. Döngölős, száguldó nótákra, jó szólókra, emlékezetes refrénekre annál inkább. Arra, hogy két hónap vagy két év múlva is ugyanolyan szívesen és izgalommal vegyem elő az albumot, mint ezekben a napokban.
Előzetesen féltem egy kicsit a 14 nótás hosszúságtól, a töltelékszámoktól, attól, hogy unalomba fullad az anyag. Szerencsére ez nem történt meg. Először is nem hosszúak, átlagosan 4 perc körüliek a dalok. Változatos témák, tempók követik egymást. Ami gyakorlatilag már az első hallgatás után megmaradt bennem, az a nyitó/címadó nóta klasszikus gitármenete, a Children of the Sun és a „lírai” Sea of Red refrénje, az alig több mint egyperces Guardians hangulati íve az őt közrefogó két dal között és a Traitors Gate Tipton-éktól szokatlan, óó-zós vokálja.
A következő nekiülésre újabb finom megoldások tűntek elő; ravasz gitármelódiák (a Rising from Ruins-ban, a Spectre-ben vagy a Lone Wolf-ban) és Rob varázslatos énekdallamai fűszerezik a nótákat. Időnként lazább, pattogós, „poposabb” ritmusok (a Never the Heroes-ban és a No Surrender-ben) oldják az anyag feszességét, ám ezeket szerencsére nem viszik túlzásba.
Döbbenetes, hogy Robi bácsi – a géneknek és a stúdiótechnikának köszönhetően – így, a 70 felé közeledve is hogy tud énekelni. Nem erőtlenebb, hanem, ha lehet, még sokszínűbb lett a hangja. A magas falzettek éppúgy mennek neki (bár ezekkel ritkán él), mint a lágyabb, érzelmesebb, dallamos részek. A keverésnél, úgy gondolom, nem véletlenül őt helyezték előtérbe, csak utána jönnek a gitárok, majd Scott Travis dobjai és végül szegény Ian Hill bőgője, amiből nem sokat hallani.
Richie Faulkner, aki 2011 óta tagja a kvintettnek, csak életkora okán lóg ki a csapatból, zenei tudása, teljesítménye alapján semmiképpen. Sőt, az a szóbeszéd járja, hogy az ő fiatalos lendülete, energiája, kreativitása az egyik katalizátora a Priest veterán korba ért motorjának.
Ahogy a hangzás, úgy a megszólalás is teljesen rendben van: nem adtak alább a minőségből, és saját stílusukat sem akarták megújítani. Nem tudom, hogy ez a zenei producerek vagy a muzsikusok jó fülének köszönhető-e, mindenesetre jó döntésnek bizonyult, hogy az együttes az 1988-as Ram It Down után újra közös munkára invitálta Tom Allom-ot, aki mellett az azóta a színpadon Glenn Tipton-t váltó Andy Sneap látta el a társ-produceri feladatokat.
A Firepower-t egyik korábbi Judas-albumhoz sem hasonlítanám, mert felesleges. Tipton-ék nem a múltba néznek, ezek ugyanis előre tekintő alkotások, egy régi csapat új dalai. Biztos lesznek majd fanyalgók, de ne hallgassatok rájuk. Ez egy jó lemez. Nekem a Defenders… és a Painkiller óta nem tetszett ennyire elsőre (másodikra) Priest-anyag. Lehet, hogy egy új klasszikus született?
(Azért még ne rohanjatok a „boltba” a lemezért, Sipy ma fél 6-kor egy kicsit kritikusabb lesz nálam.)
Leave a Reply