„Jelenleg a koncertezésre összpontosítunk”

Beszélgetés Szűcs Péterrel, az Ørdøg zenekar dobosával

Mivel hogy interjúalanyommal már csaknem 30 éves, mondhatni, jó haveri viszony köt össze, ezért jelen írás csak a nevében interjú: a valóságban inkább egy, a leírtakon kívül más egyéb témákat is érintő, kötetlen baráti beszélgetés, a középpontjában természetesen a zenével. Petivel annak idején még egy Return nevű metal bandában, zenésztársakként ismerkedtünk jobban össze.

Velem ellentétben, kitartásának és zenészi elhivatottságának köszönhetően ő a mai napig is aktívan muzsikál, jelenleg is egy olyan együttes tagja, amellyel nemrég a magyar zene egyik legrangosabb szakmai díját nyerték el. Ha valaki esetleg még nem hallotta volna, azzal ezúton közlöm, hogy a 2018-as Fonogram-díj nyertese „Az év hard rock vagy metal albuma”-kategóriában az Ørdøg Sötétanyag című lemeze lett! Ennek az elismerésnek köszönhetően tehát még inkább aktualitása van az alábbi interjúnak.

Peti, először is gratulálok a díjhoz! Mondanál pár mondatot ezzel kapcsolatban?

Köszönjük szépen! Természetesen örülünk a díjnak, nagyon jóleső érzés ilyet kapni. Bár az igazat megvallva, nem gondoltuk volna, hogy mi nyerünk. Úgy gondolom, már a legjobb ötben benne lenni is szép eredmény. Tudod, az a különleges ebben a díjban, hogy ez, úgymond, egy szakmai elismerés.

Hogyan történik a győztes kiválasztása?

Ezt én sem tudom pontosan. Először van egy nagy merítés, amelybe a kiadó benevezi az általa arra méltónak tartott lemezt, lemezeket. Második körben egy újságírókból, zeneipari szakemberekből, hangmérnökökből stb. álló szakmai zsűri választja ki az általa legjobbnak ítélt öt albumot, és amennyire tudom, ebből az öt jelöltből egy újabb zsűri, illetve a tagok szavazata dönti el, hogy ki lesz a legeslegjobb.

Szóval, ha jól értem, már az is egy valamilyen szintű elismerés felétek a kiadó részéről, hogy benevezte a lemezeteket a versenyre?

Igen, hiszen a nevezéstől a díj odaítéléséig a zenéhez valamilyen szinten kapcsolódó emberek döntenek a versenyanyagok sorsáról.

Jár a díjhoz valamilyen anyagi vagy más jellegű kiegészítés?

Nem tudok ilyesmiről.

Egyébként ezen a szinten, ahol jelenleg az együttessel tartotok, csak a zenélésből meg lehet élni?

Dehogyis! Mindnyájan dolgozunk a zenélés mellett. Azt azért érdemes tudni, hogy Magyarországon nem túl sok rock- vagy metal banda mondhatja el magáról, hogy csak a zenéből él. Sajnos vagy nem sajnos, ez az igazság.

Ugorjunk egy kicsit, és nézzük ez elkövetkező időszakot: új számok, új lemez?

Jelenleg a koncertezésre összpontosítunk. Idén tavasszal van körülbelül 16-17 fellépésünk. Aztán jön a nyár a fesztiválokkal, esetleg tudunk majd valamilyen nagyobb banda előtt előzenekarként játszani, meglátjuk. Igazság szerint ezekkel a dolgokkal kapcsolatban nem nagyon vagyok képben.

Az új ötletek összepakolása és az új dalok kidolgozása majd inkább csak a tavasz végétől lesz aktuális, de témája már most is mindenkinek nagyon sok van.

A zenei irányvonal hasonló lesz a Sötétanyagéhoz?

Ez majd az új ötletek hallatán körvonalazódik. Azt gondolom, ezt alapvetően nem is a zenésznek kell eldöntenie, majd a hallgatók eldöntik. A zenész megérzése is csak egy a sok közül; persze nem tudunk kibújni a bőrünkből, ez a muzsika jön belőlünk.

Amúgy van néhány újító jellegű javaslatom, amelyeket majd a próbákon beszélünk át, és itt főleg hangszerelési ötletekre kell gondolni. Hangsúlyozom, ezek csupán javaslatok, amelyekről a többiekkel mindig közösen döntünk.

Egyébként hogyan definiálod a zenéteket?

Sötét hangulatú hard rock.

Melyik a kedvenc dalod a lemezről?

Ha csak egyet mondhatok, akkor legyen a 100×100.000.

Igen, annak a klipje is teljesen korrekt, nekem is tetszik. De nálam az A fele tréfa a csúcs. Az ének nagyon jó benne. Egy igazi sláger!

Azt mi is szeretjük. Jó játszani azt a dalt, koncerteken is jóformán mindig elhangzik. Az a jó, hogy mindenki más-más számokat nevez meg kedvenceiként. Ebből is látszik, hogy sokaknál talált be a lemez, mi pedig természetesen örülünk ennek.

Nálad mik az utóbbi évek legjobb zene anyagai?

Először is azzal kezdeném, hogy nem szeretem a hosszú lemezeket. Szerintem 8-10 szám, 38-40 perc bőven elég. Régebben is ezek voltak az átlag lemezhosszok. Sokszor a túltolt játékidőtől válik unalmassá egy album. Ez nem minden esetben igaz, de túlnyomórészt sajnos így van. Egyik kedvencem például Slash utolsó lemeze, a World on Fire. Úgy a 11-12. számig nagyon jó, de tényleg, szinte hibátlan. Csak az a baj, hogy utána még jön 6-7 dal, mert 17 számos a lemez. De minek, kérdezem? Tudni kell nemet mondani; a zenealkotásban hatványozottan igaz, hogy a kevesebb néha több. Erre tökéletes példa szerintem a Black Sabbath utolsó lemeze, a 13 – na, az a lemez hibátlan. Rick Rubin megmondta, 8 dal kerül fel, és kész. A maradék nótákat pedig kiadták egy év múlva egy EP-n (amiket egyébként még nem is hallottam). Egy jó producer ezt is nézi, nem csak a zenei részeket. Kontrollálja az egész folyamatot.

Ebben a lemezhossz-témában nagyon egyetértek veled. Erről nem is olyan régen az új Judas Priest album kapcsán is kifejtettem a véleményem egy cikkben.

Visszatérve a korábbi kérdésedre: nagyon szeretem a Night Flight Orchestrát, amely a Soilwork énekesének a másik zenekara. Rég érintett meg ennyire együttes. Hihetetlen dalok jönnek egymás után a lemezeiken. Olyan kora ’80-as évekbeli AOR zenét játszanak. A mostani metal muzsikák közül talán a Gojira az, amelyik igazán tetszik, bennük érzek innovációt. Az az igazság, hogy sosem voltam akkora metálos, a rockzene áll inkább közel hozzám.

Kedvenc dobosok?

Mivel azt mondtad, hogy csak hármat nevezhetek meg, legyenek ők: Steven Adler (ex-Guns N’ Roses), Josh Freese (ex-A Perfect Circle) és Scott Rockenfield (Queensrÿche).

Az Ørdøg mellett játszol esetleg más együttesben, projektben?

Nem. Időm sincs rá, és az összes kreatív igényemet kiélem a zenekarban. Felkérések néha vannak zenésztársaktól egy-egy alkalmi közreműködéshez, de ezek nem túl gyakoriak. Ilyen felkérés érkezett legutóbb Mátyás Attila (Sex Action) részéről, hogy pár számot doboljak fel Karma című lemezére; így négy dal is az enyém lett a végén. De ha már itt tartunk, doboltam már a Clawfingerben is! Igaz, hogy csak koncerten és csak fél, háromnegyed szám erejéig, de ezt is kipipálhatom.

Nofene! Mesélj!

2006 körül még a Superbutt-tal Franciaországban együtt turnéztunk velük. Jött a turnézáró buli, annak minden hülyeségével együtt. Így történt, hogy a dobosuk lement a közönség közé csápolni a saját zenekarának. A zenekar fent, a dobos a nézőtéren, és mégis: van dobos is, megy tovább a dal. Jobb híján én doboltam a Niggert. Erre büszke lehet az ember, nem?

Ez kurva jó! Mesélj még az olvasóknak! Biztos van még egy pár ilyen érdekes sztorid!

Tengernyi történetünk van elhagyott, esetleg szállodában felejtett hangszertől turnébuszon felejtett road-on/turnémenedzseren keresztül egészen addig, hogy például egy moszkvai koncert után visznek a „fekete taxiban” valamilyen külvárosi csehóba bulizni – legalábbis te úgy tudod, hogy oda mész –, közben pedig azon aggódsz, hogy nem-e inkább egy szervkereskedő vár az út végén a belsőségeidre, mert egyre kevesebb az autó az úton, közvilágítás pedig semmi.

És ez most csak egy gyors felütés volt, tényleg tele vagyunk ilyen történetekkel. (Kis értelmező szótár: „fekete taxi” – mivel Moszkva 12 milliós metropolisz, nagyon nehéz taxit hívni, így minden autós egyben taxis is, bárkit leinthetsz, megegyeztek az árban, és már visznek is a célállomásra.)

2008-ban Svédországban vettük fel az egyik lemezünket, szintén a Superbutt-tal. A stúdió, ahol dolgoztunk, a Clawfinger-nek és a Meshuggah-nak volt a főhadiszállása. Természetesen a felvétel előtt már leegyeztettük, hogy használhatom majd a Meshuggah dobszerkóját. Sokszor eszembe jut azóta is, hogy a dobosok között általam félistenként kezelt Tomas Haake hogyan segített beállítani nekem a dobcuccot. Olyan volt az egész, mintha Tomas csak az alázatos dobtechnikusom lenne, aki folyamatosan érdeklődik, hogy: „Péter, engedjem még lejjebb a cineket?” „Jók lesznek így a tamok, vagy döntsek még rajtuk?” „Van itt egy másik pergőm, próbáljuk már ki azt!” A bajszom alatt mosolyogtam. 🙂

De volt olyan is, hogy az In Flames-szel turnéztunk, és ezek a derék svédek úgy berúgtak a pesti éjszakában, hogy összeverték egymást. Másnap (és még utána is) elég fagyos volt a hangulat a backstage-ben.

Hát, Petikém, köszi a beszélgetést! Sok sikert a jövőben is! Jó turnézást nektek!