Már az első, Rattle Inc. számára írt cikkem téma-ötletelésének idején felbukkant bennem a gondolat, hogy egyszer majd be kellene mutatnom ezt a lemezt valamilyen formában. Rétegzenéről van ugyanis szó. Egy olyan rétegzenéről, amelynek a profizmusa és szárnyaló kreativitása egy sokkal ismertebb mű státuszába lett volna hivatott emelni ezt az 1978-ban kiadott dupla albumot, nemcsak az értő zenehallgatók szűkebb körében (ahol azért van neki egy bizonyos elismertsége), hanem úgy általában a jó zenék iránt érdeklődők népesebb táborában is. Egyszeri villanás volt, és aki észrevette a fényét, az sejthette: valami hatalmas, távoli objektum energia-kiáradását látta. Talán a maga különcsége, egyedisége akadályozta meg abban, hogy ma amolyan alapműként hivatkozzanak rá.
Ez az album volt életem első CD-je. Amikor megvettem, még lejátszóm sem volt, és lényegében azért szereztem be hamarosan egyet, hogy végre jó minőségben, tisztán élvezhessem ki ennek a zenei ínyencségnek minden összetevőjét. Addig csak kazin volt meg, sokadik másolatban, ráadásul vagy 5 perc hiányzott is a végéből. Amikor a play gomb lenyomása után először szólalt meg a hangfalakból Richard Burton hangja, a maga kristálytiszta angolságával, és elkezdődött a Föld leigázása, azonnal beláttam, hogy a digitális zenehallgatásnak nagy jövője van.
És most, hogy jó nevű és kikezdhetetlen hitelességű csapatok egyelőre kudarcosnak tűnő, grandiózus rock-eposzokkal próbálkoznak, újra beugrott ez a lemez, mintegy jó példaként arra, hogy miként is kell ezt a nagy terjedelmű, történetmesélős (és ebből adódóan színpadias) műfajt csinálni. Kevesen ismerik ezt a lemezt, pedig korának egyik csúcsteljesítménye.
Előrebocsátom: ki nem állhatom a musicalt. A hideg futkos tőle a hátamon. Nem is biztos, hogy ennek a lemeznek a kapcsán a hagyományos értelemben vett musicalre kellene asszociálnunk, mert ez eléggé félrevisz, hanem inkább csak a szó konkrét jelentését kiindulási alapnak véve, és azt szó szerint is értve egy történet megzenésített verzióját érdemes elképzelnünk. Persze itt is felbukkannak musical-elemek, nem is ritkán, de mégsem kell ledermednünk, mert még ha musical-nak is tekintjük, akkor sem annak a My Fair Lady-féle táncikálós, kínosan érzelgős (számomra, úgy ahogy van, nevetséges) típusára kell gondolnunk; inkább a Jézus Krisztus Szupersztár vagy a Hair az, amelyekhez viszonyítani érdemes. Nem véletlen a hasonlóságuk, hiszen mind a három ugyanabban az évtizedben született.
Adva van a földi civilizáció marslakók általi totális kiirtásának kísérlete, amely H. G. Wells A világok harca című regényének forgatókönyve szerint zajlik. Egy újságíró szemszögéből mi is tanúi lehetünk a három lábon álló, gigantikus gyilkoló masinák feltartóztathatatlan előrenyomulásának. Ott vagyunk a megérkezésükkor, végignézzük, ahogyan lerombolják a világunkat, de végül a pusztulásukat is megérjük. Az újságíró egy pár emberrel találkozik kálváriája során, ezekkel interakcióba is lép, de egyébként egymaga narrálja végig a történetet, nagyrészt az eredeti regény szó szerinti megidézésével, Richard Burton megszemélyesítésében, aki – mint már említettem – kristálytiszta angolsággal kalauzol végig bennünket a nagyjából 100 percnyi rémálmon. Mellette egy másik jól ismert név is felbukkan a stáblistán: Phil Lynott a Thin Lizzy-ből (Parson Nathanielt alakítja, akit vallási tévképzetek poklába kerget a megállíthatatlan invázió).
Az eddigiekből nagyjából sejthető, hogy a projekt szellemi atyja itt valamit nagyon komolyan gondolhatott. Jeff Wayne, a zeneszerző a filmvászonra kívánkozó történet megtámogatásához jól hangzó neveket állított csatasorba, de korántsem pusztán a nevek vonzerejében bízott. Ugyanis a zenén van majd’ minden hangsúly. A már említett két hasonló mű közül talán a Jézus Krisztus Szupersztár az, amelyhez mégis közelebb áll. Nagyon nehéz lenne konkrétan tetten érni a párhuzamokat, de valahol mélyen a tudatalattinkban érzékelhetjük bennük a közös vonásokat, már csak a korszellem hasonlósága miatt is, amelyben születtek. Azonban szervezettségében, kompozíciós finomságaiban és nagyvonalúságában a War of the Worlds még jócskán fölébe is kerekedik Jézusnak, és bármikor felveszi a versenyt akár a Pink Floyd legjobb lemezeivel is. Ezt a kijelentést egy csöppet sem érzem túlzónak.
Mivel a Világok harcának ehhez a verziójához soha nem volt tervbe véve egy esetleges filmes adaptáció (én legalábbis nem tudok róla; az 1953-as és a 2005-ös mozi nem ezt, hanem az eredeti regényt írja vászonra), így a zenére hárult csaknem minden kihívás, hogy láttassa mindazt, amit egyébként egy kamera feladata lenne láttatni. Jeff Wayne ezt a nehézséget minden erőfeszítés nélkül, briliáns módon oldotta meg. A narrátor szövege, az alatta és közte megállás nélkül hallatszó zene, valamint az elhangzó énekelt részek is tökéletesen egybeolvadnak a történet aktuális eseményeivel.
Az intenzitás a dramaturgia törvényei szerint hullámzik föl és le, hol tempósabban, hol halkabban, visszafogottabban, de folyamatosan következik egyik elem a másikból. A zene előremozgása karcolás nélkül vesz minden kanyart, minden téma- és tempóváltást. Erre szokták azt mondani, hogy egyben van a mű. Hosszú, olykor tízperces tételek sorakoznak egymás után, bennük egészséges arányban oszlanak meg a főtémák és azok apró változtatásokkal folyton élővé varázsolt, visszatérő motívumai. Nagyzenekar, ének, rockzenekari értelemben vett dob, torzított gitár, kütyük és hangeffektek szüntelen összjátéka kényezteti hallójáratainkat, és röpíti előre a történetet, hogy végül az ideálisnak mondható, nem egészen két óra alatt egyetlenegy percre se érezzük azt, hogy itt valaki rabolja a drága időnket.
A könyv végén ugyan győznek az emberek (vagyis inkább a mikroorganizmusok), itt mégsem egy felhőtlen befejezést kapunk. Az utoljára elhangzó rövid rádióbeszélgetés Houston és a Mars-misszió között egy hirtelen mozdulattal kicsavarja a kezünkből a végleges győzelem hitében bontott pezsgőt, és további magyarázat nélkül hagy ott bennünket egy meglehetősen sötétnek tűnő jövő kapujában.
Ha film nem is, színpadi produkció azért született az anyagból, nem is egy. Az évek múltával értelemszerűen megváltoztatott szereposztással és persze minimális áthangszereléssel, de kellően látványos show keretében próbálták bemutatni ezt a már önmagában is filmszerűnek ható remekművet. Azt azonban kijelenthetjük: az eredeti verzió mindig etalon marad. Most is. Ha valakinek sikerül megszeretnie ezt az albumot, az ötvenedik végighallgatásakor is ugyanolyan élvezettel fog elmerülni ebben a hangszerelésében talán porosnak tűnő, de mégis meggyőző erejű zenei utazásban.
Leave a Reply