Olyan érzésem van, hogy a progresszív jelző manapság elvesztette jelentőségét, amolyan lerágott csonttá vált a metal zenében. Kis túlzással, minden második kiadványra ráhúzzák, holott a szóban forgó lemez köszönőviszonyban sincs a szó igazi jelentésével. Azért, mert valaki roppant technikás, bonyolult dalstruktúrákat vonultat fel, még nem feltétlenül illik a „progresszív”, „komplex” skatulyába.
Az idei év elején rögtön egy komoly meglepetés ért, amelyet cikkem tárgya szolgáltatott. Ahogy tavaly, valamint az azt megelőző években, idén sem fogunk hiányt szenvedni komplex, technikás death metalban, és azt már most nyugodt szívvel ki merem jelenteni, hogy eme kategória egyik legjobb alkotása a Breathless Art.
A zenekart 2014-ben, az oroszországi Orenburgban (Európa és Ázsia határán, az Urál folyó partján terül el a város) hívta életre három rendkívül fiatal srác. Ebből könnyen kiszámítható, hogy mindössze négyéves múlttal rendelkeznek, a kezdetektől fogva Andrej Osipov gitáros/énekes (májusban lesz 20 esztendős), Morgoth Hel dobos/gitáros és Timur Israilov (Tim „Graveyard” Verb) basszusgitáros alkotja a tagságot.
Tavaly szeptemberben adtak közre egy egyszámos promót, majd bevetették magukat városuk Holy Tube stúdiójába, hogy Andrej Ivanenko segítségével (aki a keverésért és a maszterizálásért felelt) rögzítsék első lemezüket. Nem kellett sok idő, amíg beleszerettem az anyagba, ugyanis ezek a srácok az általam különösen favorizált, imádott Atheist, valamint Death szellemében alkotnak. Mindenképpen előnyükre válik, hogy szerzeményeiket egyáltalán nem bonyolítják túl, nem csavarodnak rá hangszereikre, a héttételes album nem éri el a fél óra játékidőt, egészen pontosan 29:27 perc muzsikát tartalmaz a korong.
Session muzsikusként Daniil Yakushev (David Law) segédkezett a munkálatok folyamán, Andrejjel karöltve remekül megírt riffeket, szólókat játszott fel a lemezre. Értelemszerűen a ritmusszekció teljesítménye sem hagy kívánnivalót maga után, a srácok kiválóan sajátították el a fentebb nevezett mágusokra jellemző megoldásokat. Természetesen nem tudok lelkesedés nélkül nyilatkozni a produkcióról, ugyanakkor azt feltétlenül hozzá kell tennem, hogy Timur Israilov azért nincs (még) Steve DiGiorgio, valamint Roger Patterson (R.I.P.) szintjén, a basszus nem kap olyan kiemelt szerepet a dalokban, mint az Atheist és a Death esetében. Andrej Osipov egy hisztérikusabb Kelly Shaefer-t juttatott eszembe, hangja, előadása nem annyira kiforrott, karakteres, ez azonban a jövőben simán orvosolható.
Egészen lenyűgöző, ahogy az Intro/Ocean Depth-ben, az Echoes of Eternity-ben, vagy a Waste of the Human Thought-ban megidézik példaképeiket, mi több, a promóról átemelt Ignorance-ben egy az egyben a Death-re jellemző harmóniák köszönnek vissza, egészen pontosan a Human/Individual Thought Patterns korszak a mérvadó az orosz legényeknél.
Nem tudom, hogy az anyagiakat illetően mennyi zseton állt rendelkezésükre a felvételekhez, ám amit lehetett, azt kihozták belőle, és noha a sound nem tépi le az ember fejét, azért nem lehet belekötni, bőven megállja a helyét a megszólalás.
Ami engem illet, feltétlenül bizalmat szavazok ennek a tehetséges zenekarnak. Remélem, bőven van még muníció a tarsolyukban. Mindenesetre felírtam a lemezt, illetve a bandát, mint év végi Top 20-as listám egyik esélyes szereplőjét.
Leave a Reply