Eltérve az eddigiektől, most nem egy komplett lemezről fogom néhány mondatban kifejteni a véleményemet, hanem egy előzetesként megjelentetett, úgynevezett beharangozó számról írok néhány sort. A teljes album, mint az már tudható, május 4-én, Eonian címmel fog megjelenni a Nuclear Blast gondozásában.
Mivel a Dimmu Borgír a legnépszerűbb, legnagyobb rajongótáborral rendelkező black metal együttes titulus jogos tulajdonosa és nekem is személyes kedvencem, érthető a kiemelt figyelem a banda minden lépését illetően. Ezt a felfokozott érdeklődést csak fokozza, hogy utolsó albumuk 2010 őszén, tehát csaknem nyolc évvel ezelőtt jelent meg. Azóta semmilyen új szerzeményt nem hallottunk tőlük.
Látva a legnagyobb videó-megosztó portálon az ennek a számnak a videóklipjéhez fűzött kommenteket, megállapítható, hogy elég rendesen megosztja a rajongókat a produkció. Kap hideget, meleget. Első hallásra én sem voltam elragadtatva tőle, de néhány további meghallgatás már helyre tette nálam a dalt. Legfőbb kritikaként sokan a Nightwish zenei világához való hasonlóságot említik. Ezzel nem is lehet vitatkozni. Valóban, az Interdimensional Summit női énekkel akár egy keményebb Nightwish-nóta is lehetne. De mivel mind a két együttes műfaji besorolásában ott szerepel a „szimfonikus” jelző, az ilyen jellegű hasonlóságnak számomra nem volt akkora jelentősége, mint más rajongóknál.
A Dimmu már előző lemezével (Abrahadabra) is látványosan elmozdult szimfonikus irányba (ami nekem sem tetszett annyira), és az új dal alapján is úgy tűnik, hogy maradnak ezen a vonalon. Sok, túlnyomórészt fanatikus black metal rajongó pártol majd el tőlük ezért, viszont legalább ennyi új szimpatizánst nyernek ezzel a zenével. Legfeljebb ezután nem szimfonikus black metal bandaként említik őket, hanem csak simán szimfonikus metal együttes lesznek. Én személy szerint leszarom az efféle stílus-besorolásokat. A lényeg, hogy tetszik a zene vagy sem.
Márpedig ez a dal nekem bejön! A hangzása is megfelelő, bár lehetne egy kicsi több gitár, de így is jó. Főleg fejhallgatóval tűnik fel a basszus tömény hangzása. A refrént kísérő kórus már elsőre fülbemászó. A két helyen is megjelenő, gitárszóló-szerű, kellemes harmónia igazi színfoltja a dalnak. Talán a „fekete fém füleknek” hiányozhat a sötét hangulat, de azért így is kellően rideg a szerzemény. Legalábbis vidámnak semmiképpen nem nevezném.
Kíváncsi lennék a véleményetekre a dallal kapcsolatban. (Írjátok meg kommentben!) Ha a májusi lemezen minimum ilyen színvonalú számok fognak szerepelni, akkor a népszerűség miatt nem kell aggódniuk a norvégoknak. Ezután még kíváncsibban várom a teljes anyagot, amiről természetesen szintén szeretnék majd ismertetőt írni. Addig is napsugaras jóccakát és sok-sok metal zenét kívánok!
Nekem az „abrakadabra” elég nagy csalódás volt, remélem, az új jobb lesz. Ez a dal? Hát, nem tudom. Tetszik is, meg nem is… 🙂
Véleményem szerint ez az egész Dimmu jelenség túl lett gondolva. A szimfonikus elemekhez való vonzódásuk maga alá temette a spontaneitást és az igazi, zsigeri zenei kreativitást. Túlságosan ki lett találva az egész koncepció. Persze ők zenei fejlődésnek élik meg saját koncepciójukat, szerintem meg inkább egy zeneipari gépezetté váltak, akik vérprofik, csak éppen az ösztönösség rovására nőttek naggyá. A Puritanical Euphoric…. lemez óta én elvesztettem az érdeklődésemet irántuk. Bele bele hallgatok a cuccaikba, de nem vagyok képes rájuk kattanni.
Ahogy a cikkben is írom ez a túlzott szimfonikus irány vonal nekem sem tetszik a Dimmu esetében.És nem a szimfo betétekkel van bajom,hanem azzal hogy ez ,a gitár hangzás kárára történt!Legalább is a legutóbbi (Abrahadabra)lemezük esetében!Nálam az In Sorte Diaboli lemezük mindent visz!Főleg mert azon az albumon minimalizálva vannak a komolyzenei részek,a gitár témák meg zseniálisan szólnak.