Bathsheba: Servus (2017)

Nem tudom, kinek mit mond a limburgi formáció neve; nekem sokat, amióta megismertem őket fura című Servus anyaguk révén, és talán szakítanék is a szokásos album-tálalásokkal, és eljátszanék az interpretáció adta lehetőségekkel.

„Servus! Servus! Köszöntelek Belgiumból, én a Bathsheba zenekar első nagylemeze vagyok! Amolyan debüt volnék, és közben nem is annyira egyke, hiszen egy demó és egy kislemez is megelőzött (a 2015-ös EP-ről fel is került rám egy dal). Az engem megalkotó csapat alapvetően négy tagot számlál, de vannak kisegítő zenészek is. A fiúk amolyan fura doom metálban utaznak, én pedig velük… vagy ők rajtam és velem?! Vagy én általuk? Mindegy is…”

Az anyag valahol ragaszkodik a klasszikus értelemben vett doom-hoz de közben el is rugaszkodik attól, nemcsak a zenei elképzelések és megoldások terén, hanem úgy egészében is próbálnak letérni a Candlemass és a Count Raven taposta ösvényről. A külsőségek és a hangzás abszolút passzolnak egymáshoz, és valahol ugyanolyan színesek (és egyben színtelenek), mint maga a bő háromnegyed órás utazás a szépség és a mélység rothadó világába.

A lemez zenei téren sok mindenhez hasonlítható, ami nem próbál doom metál lenni, de valahogy mégis azzá vedlik. Az újszülött test pedig bűzlik a véres verítéktől, amelyet lényegében Michelle Nocon gyönyörű hangja áztatott, és adja meg azt az atmoszférát, hogy képtelen vagyok az album hallgatása közben kiverni a fejemből a régi The Gathering és a Crisis-ból ismerhető, skizoid Karyn Crisis szólóprojektje, a Karyn Crisis’ Gospel of the Witches nevét.

Valahonnan a háttérből My Dying Bride szintű riffek szakadnak ránk, amelyek hasonlóan „vidámak”, mint a brit zenekar témái. Ahogy a korai Paradise Lost is tetten érhető a dalokban, vagy itt-ott a Katatonia, de számomra hangulat terén az első két említett formáció adja meg azt a keserű, az újra és újra meghallgatás kényszere szülte hangulatot, amelytől a Servus annyira fura és jó.

A dalok nagy része lassú, középtempós cammogás, szép szólókkal, máskor gyorsabb, és néhol avantgárd jellegű káoszba fulladással. Ain Soph: egyszerűen elképesztő, mekkora súly benne, és milyen kiemelt szerephez jut a szaxofon Peter Verdonck-nak köszönhetően. Az ének terén a tipikus életfájdalommal teli, megkeseredett szépségtől a károgásig és hörgésig igen színes a paletta, ám ennek ellenére mindennek megvan a maga helye és ideje, a koncepció egészségesen beteg, a kivitelezés pedig professzionális, és éppen ettől olyan varázslatos a Bathsheba okkult és hiedelmekkel teli boszorkányvilága.

Sok helyen ugrott be az a jellegű gyász és haldoklás ölelte beteljesedés, amely olyan zseniálissá tette anno a Solar Lovers-t a Celestial Season-től, azonban a dobok kaotikus tamjai és éles pergői valahol a Neurosis berkeiből merít, és a zene van is olyan súlyos, ami alapvetően nem kis teljesítmény egy doom zenekartól.

Viszont velük ellentétben itt nagyon kevés hangsúlyt kapnak a samplerek; mindössze két nótában jutnak szerephez, igaz, oda kellenek is. Ilyen téren az album puritán, mégis egyszerre tűnik (vagy csak hat) színesnek és éjfeketének, mégpedig az ellentétek megfelelő arányú tálalásának köszönhetően. A paradoxon jelzője az egész korongra igaz: szinte mindvégig megtart egy fura kettősséget, amely nehezíti a lemez befogadását és teljes megismerését, mégis hipnotikus vonzó.

A dallamok azonban annak ellenére sem ragadnak meg a fejben, hogy sok helyen monumentális az, amit kapunk, és valami ilyesmi a szövegvilág is: egyszerűnek ható pszichedelikus vergődés az elménk börtönében, zeneileg pedig csapongás a doom metál berkeiből a kísérletezés felé.

De elég csak egy picit belenézni a csapat hivatalos videójába, és már érthető is, hogy miről próbálok értekezni velük kapcsolatban:

Egy fecske nem csinál nyarat, mondják. Főleg nem, ha halott! A rengeteg egyedi megoldás ellenére is doom metál-féleségről beszélhetünk, Bathsheba-ék nem tudtak a klasszikus alapokból igazán újat alkotni, de a dekonstrukciójuk ennek ellenére jól sikerült, és a lemez egy jellegzetes világlátással és hangulattal rendelkezik, amelyet sok mindenhez hasonlíthatunk, de mégis mindentől eltérő…

1. Conjuration Of Fire (7:33)
2. Ain Soph (5:41)
3. Manifest (10:49)
4. Demon 13 (5:52)
5. The Sleepless Gods (7:13)
6. I, At The End Of Everything (8:24)