B, közép

Korábban valaki úgy általánosságban a szemünkre vetette, hogy „túlsztároljuk” a zenészeket, holott ők is ugyanolyan földi halandók, mint te vagy én. E megállapítás kiváltójaként – jobb híján – egyik kollégám azon kijelentései jutnak eszembe, amelyek szerint „ennek és ennek a zenekarnak hibátlan az életműve”, vagy „XY zenész nem adott ki rossz munkát a kezei közül”.

Az igazság szerintem valahol középen, a „makulátlan” és a „teljesen hétköznapi” között van (ha a két szélsőséget A-nak és C-nek vesszük, akkor az én álláspontom a B, innen a cím). Kedvenc zenekaraim közül (leszámítva az egylemezes csapatokat) nem tudok olyat említeni, amelyik végig egyformán magas színvonalon teljesített volna, amelyiknek valamennyi albumára maximális pontszámot adnék. Vagy amelyiknek az egyes korongjain ne lennének gyengébb nóták is.

Ha nem vigyázunk, az elfogultság elhomályosítja a látásunkat. A fanatikus elveszíti realitásérzékét. Az általam leginkább szeretett embereknek nemcsak az erényeivel, hanem a gyengeségeivel is tisztában vagyok.

Ugyanakkor azzal sem értek egyet, hogy a muzsikusok ne lennének átlagon felüli, nálunk jóval különlegesebb emberek. Ugyanis valami olyasmire képesek, amire mi a legtöbben nem: zenét csinálnak. Dalokat írnak, azokat előadják, és ezáltal egyfajta varázslatot hoznak létre, amelynek révén érzelmeket, még jobb esetben katarzist váltanak ki hallgatóságukból. És ha anyagaik kapcsán időnként meg is fogalmazzuk kritikai észrevételeinket, maximális tiszteletet érdemelnek azért, amit kapunk tőlük.

Egy másik „B közép”-nek is tagja vagyok, ez pedig a hobbi-újságírók kasztja. Ami több mint sima rajongónak lenni, és spontán befogadni a zenéket. És kevesebb, mint olyan szakújságíróként tevékenykedni, aki ebből él, akinek feladatai és esetleg küldetése is van. Mi örömzenészek vagyunk: arról, akkor és úgy írunk, amiről, amikor és ahogy szeretnénk. Nincs főnök, nincs munkaidő, nincs norma – és nincs fizetés.

Emiatt talán a színvonal sem mindig egyenletes, és a tényszerűséget időnként lebírja a szubjektív nézőpont. Viszont a jó értelemben vett amatőrség (amelynek latin eredetije azt jelenti: valamit szerető) az, ami akkor is a klaviatúra elé ültet, amikor erre pedig semmi és senki nem kényszerít bennünket.

S ha már itt tartunk, időnként felmerül bennem, hogy vajon nem felesleges-e az, amit csinálunk. Olyan lemezekről írni, amelyeket amúgy is mindenki ismer, vagy olyan újdonságokról, amelyeknek a beszerzése mellett nem feltétlenül a mi véleményünk alapján fog valaki dönteni. Összegyűjteni és megosztani veletek az információkat egy zenekarról vagy egy muzsikusról – elvileg ezt is bárki meg tudja tenni maga.

Azt hiszem, az alkotás öröme mozgat bennünket, és ilyen szempontból mindegy, hogy hányan olvassák, amit írtunk. Nekem legalábbis nem fontos. Egy ideig örömmel figyeltem az oldalt lájkolók számának gyarapodását, ma már ez kevésbé hoz lázba. Amit viszont jólesően konstatálok, hogy még mindig létezünk, a munka és a család mellett is bírjuk szuflával, és akadnak, akiknek tetszik, amit csinálunk. Ők a mi B közép-közönségünk…