Dávid Laci többször is említette már írásaiban: számos olyan zenekart ismer, amelyik mindössze két albumot jelentetett meg, majd feloszlott. Miért éppen akkor? Hiányzott valami – ötlet, kitartás, a közönség pozitív visszajelzése – a folytatáshoz? Nem tudom, és nem is akarom megfejteni a titkukat. Ez a cikk ugyanis nem róluk szól. Viszont ez volt az egyik gondolatcsíra, amelyből az alábbi írás szárba szökött.
A másik pedig a közelmúltban, a Slayer Show No Mercy-jének hallgatása közben fészkelte belém magát. Feltűnt ugyanis (ami eddig még nem), hogy mennyire hasonlít egymáshoz zeneileg, hangzásában, kezdetlegességében, ugyanakkor profizmusában Arayáék és a Metallica bemutatkozó albuma, a Kill ’Em All. Aztán a két banda pályafutásából egyéb párhuzamok is eszembe jutottak, és ezzel rá is leltem arra a szűk ösvényre, amely hamarosan széles csapássá terebélyesedett.
Az itt szereplő csapatok közös nevezője az ötödik albumuk megjelenését követően a karrierjükben bekövetkezett radikális fordulat. Ráadásul nem is mentem messzire, maradtam Amerikában és a thrash legnagyobbjainál. Mert nézzük csak, mi történt például a Metallicával ötödik lemeze, az 1991-es Black album után? Beköszöntött a Load-Reload korszak: ellágyulás, elkommerszesedés, levágott hajak, kifestett szemek, borzalom. (Azzal együtt, hogy ebben az időben is születtek jó nótáik.)
A Slayer ötödik lemeze az 1990-es Seasons in the Abyss volt, amelyet követően (1992-ben) Dave Lombardo távozott a zenekarból. És bár az új évezred elején a dobos ismét csatlakozott társaihoz, a Seasons… után valami megszakadt, összetört. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, számomra markáns határvonal húzódik az első öt album és az utánuk született nagylemezek között. A Slayer ’90-ig volt az én zenekarom, a Divine Intervention-től kezdve már egyik anyaguk sem tetszett maradéktalanul.
Az Anthrax-ből az ötödik album, az ugyancsak 1990-es Persistence of Time után lépett ki Joey Belladonna énekes, és jött a 13 éves John Bush-éra. Tudom, vannak, akiknek ez utóbbi korszak áll közelebb a szívéhez. Én is igyekeztem: a Sound of White Noise még úgy, ahogy bejött és érdekes módon a We’ve Come for You All is, a kettő között megjelent másik két Bush-os album viszont teljesen hidegen hagyott. Aztán persze a legutóbbi két koronggal Scott Ian-ék nálam is „visszatértek”, de a lényeg a Persistence… utáni drasztikus változás.
Az Exodus ötödik albuma az 1992-es Force of Habit volt, amely után egy évvel a csapat egész konkrétan feloszlott.
A Testament ötödik nagylemeze az ugyancsak ’92-es The Ritual, amelynek megjelenését követően felbomlott az addig betonszilárdságúnak tűnő klasszikus felállás: Alex Skolnick még abban az évben, a dobos Louie Clemente pedig a rá következő esztendőben dobbantott az együttesből.
Tényszerűen eddig jutottam. A többi inkább személyes érzelmi szakadék, például az Overkill esetében, akiknek ugyancsak az ötödik lemeze, az 1991-es Horrorscope az utolsó számomra igazán tetsző album. Az utána született anyagokat már nem sorolom a műfaj csúcskategóriás alkotásai közé, ami, hangsúlyozom, abszolút szubjektív dolog.
A Megadeth-nél pedig még ennyire sem éles a határvonal: Mustaine-ék ötödik albuma az 1992-es Countdown to Extinction volt, ami még sokkal jobban tetszett, mint az utána következő Youthanasia, viszont már jóval kevésbé, mint az előtte megjelent Rust in Peace. Úgyhogy ennél a csapatnál – számomra – leginkább maga az ötödik album volt a határkő, az átbillenési pont (ez volt az utolsó Megadeth-anyag, amit még megvettem műsoros kazettán), nem pedig az utána következő időszak.
Tudom, ez csupán egy szűk kör, amelynek történéseiből nem szabad messzemenő következtetéseket levonni. És nyilván inkább a véletlen, a sors számlájára lehet írni, ami az említett zenekaroknál bekövetkezett, mintsem hogy bármiféle törvényszerűséget keressünk az események hátterében. Ezzel együtt nagyon kíváncsi vagyok, ti tudtok-e említeni olyan csapatokat, akiknél az ötödik albumot követően ugyanilyen „drámai” változás következett be.
Leave a Reply