Bizonyára sok metalkedvelőnek (beleértve magamat is) megvannak azok a kedvenc bandái, amelyek részéről minden újonnan megjelenő zeneanyagukon garantált a minőség. Az ilyen zenekaroknak hosszú éveken keresztül és öt-hat, vagy sokszor még több lemezen is sikerül kimagasló zenei teljesítményt nyújtaniuk, elnyerve ezzel a rajongók bizalmát és felfokozott érdeklődést keltve éppen aktuális kiadványuk iránt.
Ilyen együttes számomra az Amorphis is. Bár én csak a 2006-os Eclipse lemezük óta ismerem őket, de az előbb említett, folyamatos magas színvonal az azóta megjelent összes anyagukra igaz. Talán csak a 2013-as Circle albumuk sikerült egy kissé gyengébbre a megszokottnál, de ez persze csak az én személyes véleményem. Mivel azóta hat CD-jük látott napvilágot, így elmondható, hogy az elmúlt 12 évben sokkal több jó dolgot hallottam tőlük, mint gyengébbet.
Mi sem bizonyítja jobban a zenekar iránti rajongásomat, mint hogy tavaly nyáron csak miattuk mentem el egy napra a Rockmaratonra (több mint 200 km). Szerintem a kedvenceit mindenki minimum egyszer nézze meg élőben is. Legalábbis én így vagyok vele. Körülbelül három évvel ezelőtt már láthattam volna őket az Arénában a Nightwish és az Arch Enemy társaságában, de mivel nyitóbanda voltak, sajnos, lekéstünk róluk. Így a múlt nyári fellépésükre, mondhatni, kötelező volt elmennem. Nem is csalódtam: élőben is pont olyan jók, mint lemezen.
Új albumuk másfél hónap múlva, május 18-án, Queen of Time címmel jelenik majd meg. És éppen az új lemezhez kapcsolódva érkeztünk el ahhoz a ponthoz, amiért igazából ez a cikk megíródott. Ugyanis az erről a lemezről előzetesen, szöveges videóval kiadott The Bee című számról csak a legmagasabb fokú elismeréssel tudok beszélni. Számomra ez egy óriási dal! Benne van minden abból, amit az Amorphis eddig zeneileg képviselt: szépség, keménység, gyönyörűség… Egyszerűen tökéletes.
Ahogy a nyitó, kissé popzenébe illő, csodaszép szintetizátoros bevezető után a dal átvált egy kőkemény gitárriff-fel és brutális hörgéssel kísért, death metalt idéző témába, hát azt nagyon eltalálták a fiúk. Amikor pedig elkezdődik a refrén gyönyörű, „fülbemászó” énekdallama a visszatérő szintetizátoros aláfestéssel, az nálam végképp a legjobbak közé emeli ezt a dalt. Hibátlan szerzemény. Az egész számot áthatja a szép és a groteszk részek bizarr váltakozása. És pontosan e két szélsőség mesteri összhatásának köszönhetően lesz tökéletes a végeredmény. Itt minden „fémfül” megkaphatja, amire metal muzsika hallgatása közben vágyik. A dalt hallva hangulati hatások széles skálája aktivizálódik az emberben. Főleg fej- vagy fülhallgatóval, megfelelő hangerőn érződik ez a már-már transzcendens élmény. Lenyűgöző!
Tomi Joutsen énekes teljesítménye meg aztán tényleg egyedülálló. Hogy valaki így, váltogatva hozza a brutális hörgést és a tiszta énekrészeket! Hihetetlen. Olyan, mint Dr. Jekyll és Mr. Hyde. Számomra simán az egyik legjobb torok a metal énekesek között. A tiszta énekrészeknél – a régi számokat és ezt az új dalt hallgatva is – sokszor a könnyeivel küszködik az ember, köszönhetően a gyönyörű énekdallamnak és Tomi kellemes hangszínének.
Az Amorphis esetében aztán tényleg egy olyan együttesről beszélünk, amelyik már eddig is rengeteg jobbnál jobb, hagyományos értelemben vett igazi DALokkal látta el a metal műfajt. Ők tényleg DALokat írnak, nem számokat (ha értitek. mire gondolok). De most talán nem túlzás azt állítani, hogy a The Bee-vel mindenen túltettek. Nálam egész biztosan ez az év egyik legjobb dala. Nem hinném, hogy valaki is előrukkolna hasonlóval az idén. Hacsak az új lemezükön nem lesz még jó pár hasonló. Na, de majd nemsokára meghalljuk! Egy biztos: akár doom, death, pagan vagy a metal bármelyik másik irányzatával definiáljuk a finnek produkcióját, a „melodikus”, azaz „dallamos” jelzőt mindenképpen elé kell tenni ahhoz, hogy valóságos képet kaphassunk a zenéjükről.
Végezetül még annyit, hogy talán e cikk megírása logikusabb lett volna a teljes zeneanyag meghallgatása után, de bármikor is hallgatom meg a The Bee-t, számomra annyira inspiráló, és olyan mélyen megérint, hogy már most, amíg még friss az élmény, muszáj volt kiírni magamból ezeket a gondolatokat. Természetesen májusban is kiemelt figyelmet kap majd részemről az új lemez. Szinte biztos, hogy a Rattle Inc. oldalán is lesz majd róla ismertető. Addig pedig itt van ez a „gyöngyszem”, amit én biztos, hogy rongyosra hallgatok, mert szerintem ez a dal megunhatatlan! Hail Amorphis!
Leave a Reply