„A How Much Blood… lemezt valójában nem is akartuk kiadni”

Az elmúlt hónapokban az ARCHAIC nevétől volt hangos az éter: aktuális albumuk, a tavaly ősszel napvilágot látott How Much Blood Would You Shed to Stay Alive? – a Cavelera Conspiracy, a Morbid Angel és az Annihilator új lemezét is megelőzve – nyerte a HammerWorld december-januári számának hangpróbáját. Zenész és „mezei” rajongó ismerőseink is a hamvaiból feltámadt Archaic friss anyagát hallgatták és dicsérték, így aztán mi sem mehettünk el mellette szó nélkül.

Az együttes számára nyilván kedvező, számunkra viszont kissé szerencsétlen egybeesés volt, hogy éppen kapcsolatfelvételünk idején jelent meg velük a Shock! magazin oldalán egy hosszabb lélegzetű interjú (jó fej leszek, az a beszélgetés itt olvasható). Annak nem láttam értelmét, hogy én is ugyanazokra a dolgokra kérdezzek rá, mint Ádám, ezért aztán részben az ott adott válaszaikra reflektáló interjút készítettem velük, amivel az eddigi, esetleges információs hézagokat igyekeztünk kitölteni. Mindenekelőtt arra voltam kíváncsi, honnan jött és merre tart a csupán nevében archaikus, vagyis ősrégi, valójában nagyon is friss(ítő) szeleket fújó csapat. Kérdéseimre Jósa Tamás énekes, Püski László gitáros és Szabó Csaba Zoltán dobos válaszolt.

Rattle Inc.: Zeneileg kik gyakorolták rátok – a nyilvánvaló Slayer- és Testament-hatásokon túl – a legnagyobb befolyást?

Jósa Tamás: Számomra a „keményebb” zenék világába egyértelműen a korai In Flames jelentette az ajtót, őket követte az At The Gates, a Dark Tranquillity és persze az örök szerelem, a The Haunted. Ezekre a bandákra emlékeztető dolgok, tagolások, svédes ízek szerintem mindig is lesznek az általam hozott témákban. Persze vannak jó páran, akik azt mondják, hogy nem is vagyok a keményebb metal híve, mert mindenféle dallamos buziságot meghallgatok. Ez való igaz. Nem a stílusirányzat alapján döntöm el, hogy mi tetszik és mi nem, hanem hogy mindentől függetlenül bejön-e az, amit hallok. Énekben olyanoktól is igyekszem beolvasztani dolgokat a technikámba, mint a Defecation, a Dying Fetus, a Dismember, vagy a Fleshcrawl, zeneileg pedig az Annihilator/Exodus-vonal irányába pofozgatnám a többieket, egy-két dallamosabb refrént használva vitorlának.

Szabó Csaba Zoltán: Rám a legnagyobb hatással a Metallica és a Slayer volt. A tesóm már egészen kiskoromban bömböltette a Kill ’Em All-t (’83-ban születtem), és míg a többiek Halász Juditon nevelkedtek, addig én a Trapped Under Ice-ra headbangeltem. Az általános iskola második osztályában anyumnak kellemetlen beszélgetésben volt része, amikor behívták, mert a ‘Tallica One című slágerének halálfejes pólója volt rajtam XL-es méretben. Cuki lehettem a csoffadt testemen egy hatalmas pólóval, de legalább mindenki félt tőlem! 🙂

Utána természetesen jött a Slayer. Azt viszont pontosan tudom, hogy a hangszerválasztásnál a Grip Inc. Hostage to Heaven című száma volt rám a legnagyobb hatással. Abban a nótában olyan dobjáték van, tipikus Lombardo-duplázással, hogy megőrültem érte. Kölcsönvettem a tesóm dobverőjét, és a puffokat használtam pergőnek és tamoknak, a réz gyümölcstartókat pedig cineknek… Szegény családom, majdnem csődbe ment miattam. 🙂

Püski László: Relatíve későn érintett meg a metal szelleme. Az első lemez, amiben megéreztem ezt a különös ízt, érdekes módon a Mortal Kombat filmzenéje volt, rajta olyan előadókkal, mint a Fear Factory, a G/Z/R, vagy a Napalm Death. Utóbbi nótájának (Twist the Knife) bődületes ereje teljesen letaglózott, és ezzel mind a mai napig így vagyok. Aztán az ukrán nagybátyámtól kaptam néhány kazit, és az egyik ilyen válogatáson rajta volt a Sepultura-tól a Slave New World, ami ismét olyan hatással volt rám, mint addig semmi más.

Onnantól aztán beindult a lavina, jött tőlük az összes többi lemez, majd a Pantera, a Slayer, a Fear Factory, a Napalm Death, a Morbid Angel, az In Flames, a Mayhem, a Deicide stb. A Metallica-t például nem találtam elég keménynek, sokáig kellett hallgatnom, mire megemésztettem, de aztán elkezdtem sorban haladni, és a Kill ’Em All azonnal a helyére tett mindent. Azzal kellett volna kezdenem! 🙂 Mindig is mindenevő voltam, stílustól függetlenül, így egy kicsit talán minden általam hallgatott és kedvelt banda hatással volt rám.

R. I.: Hogyan tudja megvalósítani egy zenekar, hogy olyan zenét csináljon, amilyet szeret hallgatni és játszani, mégse váljon példaképeinek a kópiájává?

J. T.: Nos, mi ezt szerintem egyértelműen a próbaterem mellett működő sörfőzdének köszönhetjük. 🙂 A leglényegesebb, hogy élőben kell témázgatni, és azt felvenni. Érdemes minden próbát, a semmiből jövő, piásabb jammeléseket is, így nem akkor rögzítesz egy dalt, amikor már letisztultak a témák, hanem ezeket a köztes hangulatokat, ízeket is.

Sz. Cs. Z.: Nagyon nehéz elkerülni, hogy ne másolj valamit, hiszen eleve valaminek/valakiknek a hatására kezdesz zenélni… mi is. Valóban, mi ezt a fajta zenét szeretjük hallgatni és játszani. Laci is hoz egyfajta ízt a zenei sokszínűsége miatt, dallamokat, érzéseket, aztán veszünk pár üveg sört, és nekiállunk jammelni. Ezt követően én nekiállok áthallgatni a felvételeket, és ha van köztük egy-két jó téma, akkor legközelebb azokat kezdjük kidolgozni.

R. I.: Annak idején, az első lemez (Time Has Come to Envy the Dead – 2006) kapcsán hogyan jött össze a külföldi kiadós szerződés a holland VicRecords-szal?

Sz. Cs. Z.: Ez már legalább 120 hektoliternyi sörrel ezelőtt volt! 🙂 De valahogy úgy történt, hogy éppen kiadót kerestünk, azzal a kőkorszaki módszerrel, hogy CD-ket küldözgettünk a cégeknek, és vártunk. Hékás, 2005-öt írunk! 🙂 Aztán egy jó barátunk, a grafikus Havancsák Gyula, aki a Vic Records-nak is dolgozott, szólt egy pár szót az érdekünkben Roel-nek (Roel van Reijmersdal a kiadó tulajdonosa – a szerk.). Ezután kiküldtük neki a CD-nket, amire jött egy elismerő válasz és egy szerződéstervezet. Nem kell mondanunk, hogy mennyire boldogok voltunk, hogy egy holland kiadó adja ki a lemezünket… Aztán az idő sajnos azt igazolta, hogy nem volt a legjobb döntés.

R. I.: És hogyan történt a második album esetében? Külföldön is a magyar Nail Records fogja forgalmazni a lemezt, vagy arra egy másik kiadóval szerződtetek? Ha utóbbi, kik ők, és milyen terjesztésre, promócióra, koncerttámogatásra számíthattok a részükről?

Sz. Cs. Z.: A How Much Blood… lemezt valójában nem is akartuk kiadni. Az volt a terv, hogy felvesszük, és mp3-ban magunknak elkészítjük. Aztán az egyre több pozitív visszajelzés hatására kezdtük komolyabban venni a felvételeket. Majd nekiálltam házalni az anyaggal egy-két kiadónál, de érdemi válasz nem érkezett vissza. Csak a szokásos: „hamarosan jelentkezünk”… Végül megkerestem a HammerWorld-öt, hogy mi lenne, ha… És ők egyből partnerek voltak a kooperációra.

Külföldön a Plastichead terjeszti majd az anyagot. A nemzetközi promóció elindult, és talán jön majd vissza pár olyan kritika, amelyekből le tudjuk mérni, hogy van-e keresnivalónk a nemzetközi porondon. Reméljük, látják a bennünk rejlő lehetőséget, és segítenek a külföld felé megindulni. Nagyon jó az összhang a két fél között, és bízom abban, hogy ezt tudjuk majd kamatoztatni.

R. I.: Oldjunk fel egy látszólagos ellentmondást: a Shock!-interjúban hét év kihagyást említettetek, a két lemezetek megjelenése között viszont 11 esztendő telt el. Mi történt veletek, a zenekarral ebben a több mint egy évtizedben?

P. L.: Sötétedéskor lementünk a próbaterembe, aztán amikor Csaba felment hugyozni, meglepően ordított le nekünk, hogy „Hé, reggel van!”. Persze, ami nekünk egy éjszakának tűnt, az hét év volt… „A picsába Tóni bával, tudtuk, hogy lett volna szabad megvenni azt az olcsó lejárt sört!” 🙂

Amúgy a Time Has Come… után még sokáig koncerteztünk, fesztiválok, tehetségkutatók, majd Taki énekes-basszeros cimboránk külföldre költözését követően, 2010-ben összeszedtük Jósa Tomit, akivel több koncertet is nyomtunk. Állandó gárda nem tudott kialakulni körülöttünk, mert sokan akkor mentek ki külföldre (Taki, Róka – gitár), Ákos is átigazolt a Kill With Hate-be, úgyhogy mire az új ember megtanulták a dalokat, mire összeszoktunk, épp’ újra kiégett a banda.

J. T.: Laci is élt külföldön egy ideig, így egy kicsit akadozott a történet. Utána éreztük, hogy annyira megcsappant a zenekar lendülete, hogy ezen semmilyen új arc nem tud akkorát húzni, hogy folytassuk. Így inkább a magánéleti problémák helyrehozásába és egy normálisabb, cuccpakolástól mentes életbe húzódtunk vissza. A próbatermet megtartottuk, és rendszeresen lejártunk beinni és jammelgetni, közben néhány haverral még egy jó kis laza stoner projekt is alakult, amivel fellépésig is eljutottunk.

Aztán 2015-2016 magasságában úgy éreztük, hogy annyi kallódó témánk van, hogy azokból egy lemez is összejöhet (vagy akár kettő is, ha nem dobunk ki mindent), amit ha másnak nem, legalább magunknak rögzítünk, hogy ne vesszenek el a dalok. Hogy legyen valami nyoma ennek a csaknem tíz évnek. Akkor még úgy éreztük, hogy jó helyen lesz a fiókban, de ahogy haladtunk a felvételekkel, egyre inkább az körvonalazódott, hogy ez bizony hivatalos kiadványként fog napvilágot látni.

R. I.: Zeneileg miben látjátok a legfőbb különbséget a két anyag között?

J. T.: Az új lemez egyértelműen más, részben mégis ugyanolyan, mint elődje. Van keretszerkezete, egységesebb zenei téren, énekben kiugró részekkel dolgozik, és megérkeztek az olyan középtempós, bólogatós dalok is, mint a Last Man Standing, vagy a hömpölygősebb Bonded by Leeches.

Sz. Cs. Z.: Az első anyag felvételekor körülbelül csak 4-5 szám volt kész. Ott is úgy volt, hogy EP-t veszünk fel Töfivel. Aztán ahogy közeledett a stúdióba vonulás időpontja, egyre több téma, és nóta szerkezete kezdett kialakulni, végül volt nyolc számunk, ami már majdnem egy lemez. Jött egy ötlet, hogy dolgozzuk fel a Tormentor-t, Laci korábbi bandájából is jött egy jó nóta, így már kész is volt a lemez. 🙂 Csak a felvételre egy hetünk volt. Időben végeztünk, de egy kicsit érződik az anyagon a kapkodás. Az új lemezt egy év alatt vettük fel, a következő talán meglesz fél év alatt, és rekordot döntünk. 🙂

R. I.: Az első albumról hány nótát tartotok bent a koncertrepertoárban?

J. T.: A kötelező Archer és a True Death of Life egymást fogják váltani a rövidebb bulikon, ezeken kívül a Thank You és az Eternal War is terítékre kerül majd, szerepeltetésüket kedv-, időkeret- és helyfüggővé tesszük. A többi dalt, úgy néz ki, hogy meghagyjuk a korszellemnek. Inkább az új anyaggal pusztítanánk, de arról is folyton lemaradnak számok; szinte nincs koncert-szett vita nélkül, mert mindig kihagyunk valami olyat, amiért valaki felszólal.

R. I.: Valószínűleg dobogósok vagytok a leghosszabb lemezcímeket adó magyar zenekarok versenyében. Nem tapasztaltatok olyat, hogy ez nehezítené az egyes anyagaitok beazonosítását, címének megjegyzését?

J. T.: Szerintünk egy mondattal sokkal szebben és megjegyezhetőbben meg lehet adni egy lemez összegzését. Elolvasod a címet, és máris tudod, hogy mire számíthatsz. Persze rengeteg hangzatos, egyszavas lemezcím létezik, de azok egész egyszerűen nem mi lennénk. Nehezítésnek sem nevezném: az első három szó az, ami alapján említésre kerül az anyag, ez jól is cseng, de ettől még maga a lemezt összegző gondolat ott feszít a borítón és a pólókon.

R. I.: Mennyire vagytok elégedettek az új album hangzásával? Ilyen sound-ot szerettetek volna?

P. L.: Igen. Természetesen ez egy véget nem érő harc a zenészek és a hangmérnökök között. Mindig lehet még tovább tekerni a potikat, vagy itt-ott módosítani az arányokon. De egy ponton meg kell húzni a határt, és ki kell mondani, hogy vége. A végeredmény jobb lett, mint amire számítottunk. Amikor elindítottuk a felvételeket, csak egy picivel jobb hangzást akartunk, mint a demóé. 🙂

R. I.: Röviddel a lemez megjelenése után nem szokás ilyet kérdezni, de ti említettétek, hogy már születnek az új dalok, és ezek írására ebben az évben kifejezetten rá akartok feküdni. Ennek fényében mikorra tervezitek a következő anyagot: még idénre, jövőre vagy 2020-ra?

P. L.: Nem lenne rossz, ha még idén év végén megjelenne, de lehet, hogy inkább a tudatosabb dalírást választjuk, és megpróbálunk jövőre kiadni egy olyan anyagot, amely mindenben felülmúlja a How Much Blood…-ot.

Sz. Cs. Z.: Nekiálltam végighallgatni a jammelések felvételeit, és most is találtam egy pár olyan témát, amelyekkel kapcsolatban nem is értem, hogy hogyan maradhattak le az albumról. De ez talán nem véletlen: majd ezek a témák adják a lendületet az új lemez megírásához.

R. I.: Még ha a mostani albumhoz képest változatlan is marad a felállás, az nyilván egy másik szituáció lesz: az interjúban elmondtátok, hogy Tominak a második lemez esetében gyakorlatilag a kész zeneanyagra kellett énektémákat hoznia…

J. T.: Mivel első körben, mint mondtuk, a fióknak kezdtük el rögzíteni a lemezt, alig gondoltunk bele, hogy milyen is lesz az összkép, ha az éneket is hozzáadjuk. Első körben tehát valóban Laci gitártémáit és Csabi dobjátékát dolgoztuk ki és rögzítettük. A gitáros szakasznál pedig Vörös Attila plusz ötletei is belekerültek a levesbe.

P. L.: Amikor felismertük, hogy a lemezt gyakorlatilag kötelező a nagyközönség elé tárni és ennek megfelelően elkészíteni, Tomi és Csabi rengeteg munkát és időt fektetett az énektémákba és a szövegekbe. Horváth István pedig számos olyan plusz ötletet és megoldást szállított a feléneklések közben, amelyekre előtte egyáltalán nem gondoltunk. Talán emiatt az utólagos ének-írás miatt is érezhető egy kicsit hosszúnak és témákban túl gazdagnak a lemez, de ezt a következő alkalommal mindenképpen ki tudjuk majd küszöbölni, hiszen a dalokkal most már teljes zenekarként foglalkozunk.

Erdélyi Peti is igazi ötletmágus és egy nagyon sokoldalú gitáros, ráadásul úgy érti és érzi a thrash-t, ahogy itthon csak nagyon kevesen. Illisz Ákos részéről pedig a már meglévő számokba is olyan basszusgitár-színezések kerülnek, hogy szinte úgy kell őt visszafogni. 🙂

R. I.: Az is elhangzott: lehet, hogy a legjobb albumotok anyaga még bennetek van. Az elkövetkező időszakban milyen irányba mozdulhat az Archaic muzsikája?

J. T.: Több olyan megjegyezhető részt szeretnénk, mint a The Saw refrénje vagy a Bonded By Leeches. A dalok gerincét persze a Bay Area-i thrash adná, amit svéd death-szel fűszereznénk, és persze a kötelező gyorsulások közé egy-egy panterás groove-olás is be fog majd férni.

R. I.: Személy szerint két dolgot hallanék szívesen (a 9-es helyett a 10-es értékeléshez): a zenében és/vagy az énekben több melódiát, és több „meghökkentő”, a hallgatót letaglózó váltást, amelyektől még karakteresebbek, jegyezhetőbbek, egyénibbek lehetnek a dalok. Ez az irány is benne lehet a pakliban?

P. L.: Több melódia egész biztosan lesz, hiszen most szinte csak kísérleteztünk ezzel, és meglepően jól sült el, illetve kompaktabb és velősebb számszerkezeteket tervezünk. Persze nagyon másmilyenek sem szeretnénk lenni, hiszen az alapstílus, amelyből kiindulunk, az majdhogynem kristálytiszta thrash, így nagyon ügyesen kell bánni ezekkel a plusz dolgokkal, nehogy túl hibriddé váljon az anyag. A letaglózó váltásokra nálunk mindig is fülelni kellett, mert jobban szeretjük a folytonosabb megfogalmazást, de ettől függetlenül készítheted azt a 10-est. 🙂

R. I.: A külföldi közönséget mennyire szeretnétek megnyerni magatoknak? Ehhez mit kell tennetek személy szerint nektek, és mit a kiadótoknak vagy a menedzsmenteteknek?

Sz. Cs. Z.: Az itthon kapott pozitív kritikákon felbuzdulva – amelyekre egyáltalán nem számítottunk – úgy gondoljuk, hogy ideje lenne egy-két külföldi turnén is megmérettetni magunkat, hogy kiderüljön, mi tud ez a banda a nemzetközi színtérhez képest. Talán a hangzásban kell egy picit fejlődnünk, nekem személy szerint pedig abban, hogy rendes tempó legyen a koncerteken. Néha túlpörög bennem a Slayer, és túltolom a tempókat, ami a közönségnél az élvezet kárára mehet.

A kiadó részéről mindenképpen az kell, hogy bízzanak bennünk, és beálljanak mögénk, segítsenek nemzetközi fesztiválokra, turnékra kijutni. Mindenféle egoizmus nélkül úgy gondoljuk, hogy az Archaic a hatalmas nemzetközi versenyben is képes lehet egy bizonyos szintet hozni.

R. I.: A zenekar kapcsán mi jelenti/jelentené számotokra a sikert?

P. L.: Saját, felcímkézett sör ingyen, valamint Csabának nagyobb bicepsz, mint Jósának.

Sz. Cs. Z.: Manapság az embereknek miből van a legkevesebb? Időből. Olyan sok hatás, inger ér bennünket, hogy alig lehet beosztani azt a nyamvadt 24 órát. Rengeteg zene van, ami elérhető a neten, a Spotify-on, akármin, és ez teljesen megosztja egy ember figyelmét. A siker mindenkinek mást jelent. Nekem azt, hogy ha valaki meghallgatja az Archaic dalait, ha nekünk szentel a rohanó életéből egy pár percet, ha nem mást hallgat, hanem bennünket, és esetleg elégedetten bólint egyet, akkor elértem azt, amit akartam. Én ezt hívom sikernek.

Ha ennél többet dob a sors, annak csak örülök. Persze, jólesik olvasni a rajongói hozzászólásokat, üzeneteket, és az olyan kritikákat, hogy „az év lemeze”, „nemzetközi szintű anyag” vagy, hogy „itthon ilyen még nem volt”. De azért két lábbal a földön állunk, és tisztában vagyunk azzal, hogy a java még csak most jön.

R. I.: Ami már tudható a koncertprogramotokból, az február 18-án egy Dürer Kert-es fellépés a Pestilence egyik előzenekaraként, március 2-án Székesfehérvár (mindkettő múlt idő), március 14-én lemezbemutató koncertetek lesz, szintén a Dürer Kertben, május 11-én egy csehországi fesztiválon, július 11-én pedig a Rockmaratonon léptek színpadra. Közben pedig, április 7-én, a Rattle Inc. és az Undertaking/Thrash Mosh Club közös rendezvényén a Dürer Pincében is felléptek. Összeállt már, hogy milyen programmal készültök arra az alkalomra? Netán valamilyen meglepetésre is számíthatunk tőletek?

P. L.: Igyekszünk valamilyen meglepetést is elővenni. Ám azt azért tudni kell, hogy ez a felállás összesen kétszer állt együtt a színpadon, még formálódik, szokjuk egymást. Peti egyből olyan témákkal dobta fel a próbákat, hogy ha rajta lennének a lemezen, az még jobban színesítené a dalokat. Ákos is tele van rejtélyekkel, dallamokkal, ötletekkel. Talán egy-két igazán régi dal és egy-két új feldolgozás is előkerül. Meglátjuk, mennyi sör marad érintetlen!

R. I.: Terveitekhez sok sikert kívánok, itthon és külföldön is!

Archaic: Köszönjük!