Le kell, hogy szögezzem, nem kenyerem a power/epikus metal, annak összes szintetizátorával, sárkányával, metalharcos manowarriorjával együtt. Inkább az utcai hangzást, dallam-, riff- és szövegvilágot részesítem előnyben. Nagyon kevés kivételt tudok felsorolni, és a Salt Lake City-beli Visigoth az egyik.
2015-ös, The Revenant King című debütálásukkal is eléggé megfogtak, egy „kis Manilla Road”-ot láttam/hallottam bennük (a Necropolist fel is dolgozták a bemutatkozó albumukra). Az első lemez egyetlen hátulütőjeként a terjengősségét tudnám felhozni, emiatt sajnos hamar unalmassá vált számomra, pár kivételes daltól (pl. Dungeon Master) eltekintve.
Várakozással tekintettem hát arra, mit hoznak ki fémműhelyükből (igen, most kezdem el durrogtatni a manowaros közhelyeket) a Utah-i harcosok. Azt kell, hogy mondjam, teljesen megérte. A lemez cirka húsz perccel rövidebb, mint elődje, és messze nem olyan terjengős (csupán három dal megy hat perc fölé), és a hosszabb tételekben is találni elég változatosságot, izgalmat.
A tempó főleg (az ilyen bandáktól megszokott módon) a középtartományban tartózkodik. Néhol balladai lassúsággal hömpölyög (a Traitor’s Gate eleje), viszont az Outlive Them All-nál és a Blades in the Night-nál beindult az ösztönös ökölrázásom, hiszen elég gyors dalokról van szó, és még egy kis old school rock&roll-t is megidéznek, nyilvánvaló főhajtásként a Kiss felé. A Salt City ugyanis egy nagyon jól sikerült ritmikai és dallamvilágbeli parafrázisa a Detroit Rock City-nek.
A lemez hangulata műfajba illően epikus (a Salt City-t leszámítva), de ezt nem szimfonikus zenekarral és/vagy szintetizátorral, valamint „sikoltozó szőke herceg” énekessel érik el a srácok, hanem a gitár- és énekdallamok (Jake Rogers-t az egyik legjobb énekesnek tartom a fiatal heavy metalosok körében) mesteri kivitelezésével, a tempóváltások kiváló adagolásával. A középtempó, illetve a belassulások nem válnak hátrányára a daloknak, nem teszi őket erőltetetté.
Ezek a srácok valószínűleg nagyon sokat D&D-zhettek gyerekkorukban, hiszen ösztönből jön nekik ez a fajta muzsika, nem kell hozzá klisés szintis, negyedik dalnak valami power ballada, sárkányok és csillámpónik. A szövegek nagyrészt fantasy témájúak, de előkerül a mitológia is.
Abszolút befogadható anyag még egy magamfajta „utcakölyöknek” is. Kitűnő évkezdő lemez, remélem, ezúttal nem kell három évet várni a folytatásra!
Leave a Reply