Soha nem voltam óriási rajongója a holland származású testvérpár által alapított csapat muzsikájának. Alapvetően távol áll tőlem a stadion-rock monumentalitása, az űberdallamosság és a csajozós dalszövegek. Viszont rendkívüli módon élvezem Eddie gitárjátékát és Alex dobos-teljesítményét, ahogy azt is el kell ismernem, hogy David Lee Roth-nak óriási hangja van (legalábbis volt a ’80-as években).
Így aztán mindig is inkább dalok, mint egész lemezek tetszettek a napfénytől ragyogó zenét produkáló kaliforniai kvartettől. Talán egyetlen olyan anyaguk van, amelyet a magaménak érzek (azt sem szőröstül-bőröstül): az együttes nevét viselő, napra pontosan négy évtizeddel ezelőtt megjelent debütáló korongot. Anno ezt is a rádióból vettem fel, illetve mazsoláztam ki belőle adás közben (ne kérdezd, hogyan) a nekem tetsző dalokat. Így aztán sokáig „nem ismertem” például a Jamie’s Cryin-t vagy az Ice Cream Man-t, miközben az Ain’t Talkin’ ’bout Love-ot és az Atomic Punk-ot – kis túlzással – rongyosra hallgattam.
Minthogy egy 2017. szeptember 20.-i posztomban (itt) már írtam a testvérpárról és zenekaruk indulásáról, így ezzel most nem húznám az időt. Amiről viszont akkor nem ejtettem szót, az a bemutatkozó albumhoz vezető út. A csapat már 1976 folyamán is olyan meggyőző teljesítményt nyújtott a színpadon, hogy egy koncertjük hatására nem kisebb név, mint Gene Simmons, a Kiss basszusgitárosa karolta fel őket, és vállalta magára éppen aktuális demójuk produceri feladatait. Egy évvel később pedig – szintén egy fellépésüket látva – a Warner Bros. Records illetékesei ajánlottak nekik lemezszerződést.
Ahogy felcsendül az album első dala, Runnin’ with the Devil, már abból érezhető, hogy a banda mennyire együtt volt, mennyire készen állt a sikerre. A hangzásuk már akkor olyan volt, mint a ’80-as vagy a ’90-es években, semmi demó- vagy garázsfíling, érettsége alapján lehetett volna ez akár a negyedik-ötödik anyaguk is. Nyoma sincs rajta bizonytalankodásnak, ez bizony a későbbi legendás karrier masszív, megbonthatatlan alapzata. Nem véletlen, hogy megjelenését követően a rajongók és a kritikusok is a rock műfaj egyik legnagyszerűbb debütalbumának tartották az alkotást.
Jó kórussal és emlékezetes gitárbetéttel megtámogatott slágeres, a lehető legszélesebb közönségréteget megcélzó téma, ugyanakkor némileg lagymatag kezdés ahhoz képest, hogy egyrészt más zenekarok (Rainbow, Girlschool) milyen tempóban futottak versenyt az ördöggel, másrészt ahhoz képest, hogy utána jön.
Mert hogy ami következik, az az egykori A heavy metal kedvelőinek című rádióműsor szignálja, „a szólók szólója”, a bő másfél perces instrumentális szerzemény, az Eruption. Nem dicsérném túl, valószínűleg előtte és utána is születtek virtuózabb magánprodukciók, viszont Eddie tapping technikája akkoriban meglehetős újdonságnak számított, másrészt – a már említett rádióműsor miatt – sokunkba hangról hangra belénk égett.
A lemezen két feldolgozás is helyet kapott, amelyek – némi túlzással – a műfaji spektrum két végpontját jelentik. A The Kinks 1964-es You Really Got Me-jét sokan az első igazi rocknótának tartják. Van Halen-ék is jól, az eredetinél nyilván acélosabban nyomják.
Az Ice Cream Man viszont az albumon szereplő dalok között igazi kakukktojás. A chicagói bluesgitáros, John Charles Brim szerzeménye; Eddie-ék is ebben a hangnemben kezdik (David játszik akusztikus gitáron), majd pörgetik fel boogie-vá, rock and roll-lá. Itt is meg kell megállapítanom, hogy Roth-nak (aki egyébként a lemez kreditlistáján tényleg csupán David Roth néven szerepel), fantasztikus torka van – még akkor is, ha hangilag, műfajilag alapvetően szvingénekes, akinek ebbéli virtuozitásából a zenei háttér – a metalos szólók és a súlyos hangzás – varázsol rockos orgánumot.
Mert nézzük meg például az I’m the One című dalt, amely egy jó kis pörgős, az 1984-es Hot for Teacher-rel rokon szerzemény, szólisztikus basszusfutamokkal, viszont az énekes (és az Eddie, valamint a bőgős Michael Anthony által alkotott kórus) „páppárá-subiduvá”-ját hallva az ember kérdőn húzza fel a szemöldökét, hogy akkor most hová is tévedt. Persze ez így is nagy nóta.
S ha már a leg-eknél tartunk, nemcsak erről az albumról, de talán az egész életműből az Ain’t Talkin’ ’bout Love a kedvenc Van Halen-számom. Különleges hangulata van, remekül kikristályosodik benne egyedi hangzásvilág, amelyet Eddie gitárja alapoz meg, de Alex cinjátékát is élmény hallgatni és Diamond Dave is ellentmondást nem tűrően vezényli le az előadást. Az „Ej-ej-ej!” kórus pedig már-már punkos ízt ad a nótának. Óriási! Tökéletes!
A képzeletbeli dobogó második fokán (a debütalbum dalai közül) nálam „a tudományok áldozata”, az Atomic Punk áll. Egy újabb pörgős dal, az elején és közepén is cinpergésre végzett gitársikálással. Ez is zseniális! A bronzérmes pedig a korongot záró On Fire, ismét csak egy kemény riff-fel és Roth távolba vesző ordításaival. Igazi állat-zene ez – tőlük mindenféleképpen.
A Jamie’s Cryin elmegy, a Feel Your Love Tonight és a Little Dreamer viszont nálam az abszolút felejthető, kihagyható kategóriába tartozik. Talán éppen ezek miatt nem adnék – sem születésekor, se ma – maximális pontszámot erre a korongra, amelyet ezzel együtt bármikor szívesen hallgatok, és ezzel együtt is a kedvenc Van Halen-albumom.
A csapat bemutatkozó anyaga a Billboard lista 19. helyén nyitott, ami egy kezdő zenekartól nyilván rendkívüli sikernek számít. A Van Halen ezt követően csaknem egy évig a Journey, illetve a Black Sabbath előzenekaraként turnézott. A lemezből 1996-ig csak az Egyesült Államokban több mint 10 millió példány talált gazdára. Az 1984-gyel együtt máig ez a csapat legnagyobb mennyiségben elkelt lemeze. És bár lehet, hogy utóbbi albummal – rajta olyan megaslágerekkel, mint a Jump és a Panama – értek fel a csúcsra, a bemutatkozó lemez máig egy durván megmunkált, mégis vakítóan ragyogó ékkő a stadion-rock királyainak koronáján.
Jó kis cikk,bár sajna nekem sem a világom a zenéjük,de elismerem a hatásukat az utókorra ?