Köztudott, hogy a New York-i csapat a We’re Not Gonna Take It című himnusszal 1984-ben szupersztár státuszba lépett, de az a siker nem volt véletlen. Dee Snider-ék minden kétséget kizárólag ezzel a lemezzel alapozták meg a hírnevüket, ami már előrevetítette, hogy nagyot fognak robbantani. A kérdés csak az volt, hogy mikor.
Nem adták olcsón számukra a sikert, az áttörésük nem egyik percről a másikra történt, ugyanis mire eljutottak a nemzetközi hírnévig, komoly, egy évtizedes múlt, munka állt mögöttük. A zenekar még Silver Star-ként jött létre, miután John Segall-t, ismertebb nevén Jay Jay French gitárost 1972 késő decemberén meghallgatásra hívták a banda Ho-Ho-Kus-ban (New Jersey) található házába.
Az Ezüst Csillagot amúgy Mel Anderson (Mel Star) dobos alapította, és a New York Dolls New Jersey-i verziójának szánta, a tagság pedig Billy Diamond és Wayne Brown gitárosok, Tony Bunn basszusgitáros, illetve Steve Guarino billentyűs csatlakozásával vált teljessé. Nevüket hamarosan Twisted Sister-re változtatták, igaz, ekkoriban még glam rockban utaztak, vagyis a későbbi, keményebb zenével köszönőviszonyban sem voltak.
Az általunk ismert klasszikus felállás csak 1982. április 1-jére alakult ki, ekkor szállt be ugyanis Anthony Jude „A. J.” Pero (ex-Cities) dobos; társai, Edward „Eddie Fingers” Ojeda gitáros (ex-Scarecrow) 1975-ben, David Daniel „Dee” Snider énekes (ex-Brighton Rock, Harlequin, Heathen, Peacock) 1976-ban, míg Mark „Mark The Animal Mendoza” Glickman basszusgitáros (ex-The Dictators) 1978-ban lett tagja a csapatnak.
Muzsikájuk 1976-tól kezdve szigorodott, olyan bandák hatására, mint a Black Sabbath, a Led Zeppelin, a Slade, illetve Alice Cooper, és népszerűségük is ekkor kezdett el emelkedni, amihez nagyban hozzájárult, hogy Snider a koncerteken, a dalok között aktuális témákról beszélt a rajongóknak. Két évvel később döntöttek úgy, hogy heavy metalt kezdenek el játszani, illetve legelső demóikat is ezekben az időkben rögzítették. Bulijaik már ekkoriban is legendásnak, elsöprőnek számítottak, majd miután telt házat csináltak a Palladiumban, szerződést kötöttek a Secret Records-szal.
Mire bemutatkozásuk, az Under the Blade megjelent, már túl voltak két demón (1979, 1981), két single-ön (I’ll Never Grow Up, Now! – 1979, Bad Boys of Rock ’n’ Roll – 1980) és egy, a cég által megjelentetett EP-n (Ruff Cutts – 1982). Az eredetileg punk-kiadóként indult, korábban a The Exploited kiadványait gondozó Secret égisze alatt, 1982. szeptember 18-án napvilágot látott Under the Blade (amelynek producere az UFO-s Pete Way volt) a maga nyerseségével, kiforratlanságával még nem robbantott nagyot, ez azonban nem különösebben érdekelte az Atlantic Recordsot, amely leszerződtette a Twisted Sister-t. A kiadó amúgy egy televíziós fellépés hatására (The Tube) ajánlott az együttesnek kontraktust, de már a klubidőszakban is ott sertepertéltek körülöttük.
1983 elején a banda újfent Angliába cuccolt át, és a cookhami Sol stúdióban – a felvételekért és a keverésért felelős, valamint a hangmérnöki feladatokat ellátó Stuart Epps segítségével – felvette második anyagát, a You Can’t Stop Rock ’n’ Roll-t. Nem állíthatod meg a rock ’n’ roll-t! – mondja a cím, és valóban, a Twisted Sister-t ekkor már nem lehetett megállítani. A dalokat illetően egy, az Under the Blade-hez képest izmosabb, erősebb, kiérleltebb, letisztultabb albummal jelentkeztek; ezen a korongon már nyoma sem volt a debütáló lemezt jellemző blues-os hatásoknak, a You Can’t Stop Rock ’n’ Roll egy színtiszta hard rock/metal alkotás lett.
Több, a későbbiekben a Twisted Sister-koncertek állandó szereplőjévé előlépett tétel sorjázik az albumon. Például a lábdobogással kezdődő The Kids Are Back, amelynek „We walk the streets in tattered armies, We got the lion in our heart, We’re not lookin’ for trouble, just for some fun, but we’re all ready if you wanna start” sorai a csapat ars poetica-jaként is felfoghatók. Vagy a Like a Knife in the Back, az energikus, húzós címadó nóta, valamint a Hammerfall által feldolgozott We’re Gonna Make It, amelynek refrénjében – „We’re gonna make it We’ll reach the top, We’re gonna make it and then we’re never gonna stop – Dee Snider tulajdonképpen mindazt megjósolta, ami egy évvel később bekövetkezett; a címadóval egyetemben egyébként ez a korong leggyorsabb száma.
Az anyag csúcspontja egyértelműen az I Am (I’m Me), amely a We’re Not Gonna Take It-hez hasonlóan a zenekar legnagyobb slágere volt akkoriban, és az a mai napig, egy örök érvényű klasszikus. Erre a lemezre tették fel a motoros-himnusz Ride to Live, Live to Ride-ot és a The Power and the Glory-t, amelyekből érzésem szerint a banda (és a kiadó) nem aknázta ki a bennük rejlő potenciált. Ezek a tételek is simán beférhettek volna a korai Twisted Sister-koncertek programjába, míg a Snider feleségének (Suzette Guilot-Snider-nek) ajánlott You’re Not Alone (Suzette’s Song) című balladát a 81-es demóról emelték át ide.
Ezen a lemezen szerepel még az I’ve Had Enough és az I’ll Take You Alive is, amelyek „átlagos”, középutas, talán a feledés homályába merült darabok, amivel nem azt akarom mondani, hogy töltelékek, csupán nincsenek egy súlycsoportban például a Ride to Live-vel vagy az I Am (I’m Me)-vel.
Miután a You Can’t Stop Rock ’n’ Roll nagyságrendekkel jobb lett elődjénél, az Atlantic megérezte a korongban rejlő sikert, és beállt a csapat mögé: a megklipesített címadó szerzeményen, illetve a Top of the Pops című műsorban felvett I Am (I’m Me)-n kívül még három kislemezzel – I Am (I’m Me), You Can’t Stop Rock ’n’ Roll, The Kids Are Back – támogatták meg a kiadványt. (Mindemellett a lemezzel egy időben egy You Can’t Stop Rock ’n’ Roll EP is piacra került, amely három, a korongra fel nem került dalt (Feel the Power, Four Barrel Heart of Love, One Man Woman) tartalmazott, s amely számok a Spitfire által 1999-ben megjelentetett újrakiadáson gyűjthetők be.)
Zeneileg egyik lemezüket sem érdemes elemezni, hiszen sem Jay Jay French és Eddie „Fingers” Ojeda gitárosok, sem a Mark „The Animal” Mendoza basszusgitáros és A. J. Pero dobos alkotta ritmusszekció nem tartozott az elithez; a lehető legegyszerűbben, ugyanakkor nagyon dögösen vezették elő témáikat. Itt nincsenek hatalmas szólók, virgák, bonyolult ritmusok, csak pőre, leegyszerűsített, fogós refrénekkel, fülbemászó dallamokkal felvértezett hard rock/metal/rock ’n’ roll nóták. Ugyanakkor Snider-ék keményebben, „durvábban” közelítettek a stílushoz, mint az akkori éra feltörekvő, később szintén szupersztárrá váló alakulatai (Dokken, Ratt, Mötley Crüe, Quiet Riot stb.); esetükben kis túlzással a „New York válasza a W.A.S.P.-re” szlogent lehet elsütni.
A banda motorja Dee „The Fuckin’” Snider volt, akinek erős, karakteres hangja a zenekar védjegyévé vált, a korabeli glam bandák (noha a Twisted Sister távol állt a glam-től, talán csak a muzsikusok kinézete miatt sorolható oda) énekeseihez viszonyítva nem nyávogott, hanem énekelt, ha kellett, szívbemarkolóan, ha kellett, férfiasan, vagy ha úgy adódott, üvöltve. Ő minden metal frontemberek legnagyobbika, a FRONTEMBER (így, csupa nagybetűvel): a koncertek alkalmával egyszerűen megőrjítette a rajongókat, színpadi előadása, dumája egy külön tanulmányt érne meg.
Noha az Egyesült Államokban nem éppen a legelőkelőbb helyen nyitott a lemez (164. pozíció a Billboard-listán), Nagy-Britanniában viszont taroltak, lévén, hogy a 14. helyre kerültek fel vele, majd egy hatalmas turné keretén belül népszerűsítették, amelynek fénypontjaként 1983-ban felléptek a doningtoni Monsters Of Rock fesztiválon.
Fontosnak tartom megjegyezni, hogy sem az akkori, sem a mai standardokhoz képest a hangzás nem szaggatja le az ember fejét (Mark Mendoza futamait azért kiválóan lehet hallani); élőben sokkal erősebben, dögösebben, „brutálisabban”, lendületesebben szólaltak meg a Twisted Sister dalai, különösen az Under the Blade szerzeményei.
Ahogy azt fentebb említettem, ez még csak az út eleje volt, a nagy robbanás egy évvel később, a Stay Hungry-val következett be. Sőt, a Come Out and Play-t is bőven megilleti a „klasszikus” jelző, igaz, utóbbi eladásai már meg sem közelítették a Stay Hungry-ét. A zenekaron belül ekkoriban már folyamatos repedések, nézeteltérések jelentkeztek, amelyek végeredményeként a Dee Snider szólólemezének szánt, Joey „Seven” Franco dobossal (A. J. Pero kilépett, és visszatért a Cities-be), illetve Reb Beach gitárossal (noha French-et, Mendoza-t és Ojeda-t egyaránt feltüntették a borítón) készített Love Is for Suckers valóban „suck” volt, porig rombolva mindazt, amit addig felépítettek.
A 2000-es évek elején, kizárólag koncertekre, fesztiválfellépésekre, kisebb turnékra újra összeállt banda, amely minden idők egyik legfontosabb, legalapvetőbb zenekarává nőtte ki magát, generációkra fejtett ki felbecsülhetetlen hatást (elég, ha csak Dani Filth-ről, Nicke Andersson-ról vagy Sebastian Bach-ról beszélünk). A. J. Pero 2015-ben bekövetkezett halála aztán végleg megpecsételte a Twisted Sister sorsát, a banda – nagyon okosan – beszüntette a tevékenységét. Színpadon a nagy ötöst sajnos már sosem láthatjuk, ellenben itt hagytak nekünk egy csaknem hibátlan – igaz, nem túl hosszú – diszkográfiát, amelynek darabjait mindig nagyon szívesen hallgatom.
Leave a Reply