The Accüsed – 2. rész

A kedvenc The Accüsed-anyagom azonban mégsem a More Fun than an Open Casket Funeral!, hanem az egy évvel későbbi Martha Splatterhead’s Maddest Stories Ever Told. Itt is elég vegyes a felhozatal: vicces témák és kapkodós kétpercesek váltják egymást, összességében fogyasztható a muzsika, ugyanakkor a másfél tucat dalból nálam mindössze öt került be a „hosszabb időre megőrzendő” feliratú fiókba.

Micsoda véletlen: elsőként itt is a hatodik nótára kaptam fel a fejem, ami egy 1971-es Ten Years After-szerzemény igen egyedi átirata. Az alapmotívum csak a néhány másodperces elandalodások alkalmával ismerhető fel benne, egyébként ez is zihál, mar, mint általában Niemeyer-ék dalai. A szám gyerekénekkel, finom akusztikus gitárral indul, majd jön az acsarkodó ének és a kaotikus gitárhangzás.

A Maddest Story Ever Told egy rövid, komolytalan szörnyűség, a Scared of the Dark az előtte elhangzó intróval viszont kifejezetten jó szám, a lemez egyik csúcspontja. Ugyanígy pluszpont jár a Losing Your Mind-ért és a Lights Out punkos lendületéért, a személyes kedvencem viszont egy meglehetősen rendhagyó nóta, a Hearse. Az alcíme szerint egy tradicionális gyerekdalt hallunk, a nóta viszont arról szól, milyen lesz, amikor meghalsz: felfalnak a férgek, amelyek ki-be mászkálnak a testedben. A saját történetem ezzel a dallal kapcsolatban az, hogy a főiskolán írtam és előadtunk egy kalózos színdarabot, amiben a matrózok erre a zenére pucolták a fedélzetet.

Úgy tűnt, a csapat munkája végre kezd beérni: míg bemutatkozó albumukat még saját kiadójuk, a Condar gondozta, a következő lemez újra-megjelentetését az Earache vállalta, a More Fun… és a Martha Splatterhead’s… viszont már a Combat Records égisze alatt látott napvilágot. Ráadásul ekkor, 1988-89 táján hozta össze őket a sors a jó nevű hangmérnök-producer Jack Endino-val, aki a soron következő három anyag elkészítésének idejére ült be náluk a keverőpult mögé.

Az 1989-es Hymns for the Deranged EP különlegességét az adja, hogy míg az A oldalán friss nóták (plusz a már említett Barracuda) hallhatók, amelyeket a csapat új felállása játszott fel, a B oldalra feldolgozások kerültek, amelyeket viszont a korábbi tagság jegyez, s amelyek – nálam – leginkább a hallgathatatlan kategóriába tartoznak. Az új szerzemények közül a Tapping the Vein-t emelném ki, amelyet a soron következő nagylemezre is átemeltek, s amely innentől repertoárjuk megkerülhetetlen darabja lett.

Az 1990-es Grinning like an Undertaker-en már nem Dana Accused, hanem egy új arc, Josh Snider dobol. Az anyag mind hangzásában, mind a dalstruktúrák tekintetében érettebb anyag, mint elődei. Egyrészt jobban, teltebben, kevésbé zörgősen szól, másrészt viszont – sajnos – visszatérést jelent a debütalbum egysíkúbb, kevesebb zenei és nyelvi humort alkalmazó világához. A lemezen hallható muzsika már tipikus thrash/crossover, egyre inkább belesimul az irányzat fősodrába. (A dalok hossza is érezhetően nyúlik, hiszen a nagyjából azonos játékidejű albumokra évről évre egyre kevesebb szám kerül fel.)

A korong emlékezetes tételei közé mindenekelőtt a The Corpse Walks-ot sorolnám, amelynek második fele már-már Motörhead-es hangzású/hangulatú. Az M Is for Martha is pörgős dal, ütős dob-basszus ritmussal. Az instrumentális Room 144 kifejezetten jó nóta, akárcsak a The Who-feldolgozás, a Boris, the Spider, amelyben ismét visszaköszön a csapat korábbi játékossága: a dörmögő hangú refrén vinnyogó vokállal váltakozik.

Az 1991-es, hétszámos Straight Razor EP-ről a – számomra – két végletet emelném ki: a Down & Out egy funky-s, rappelős, meglehetősen műfajidegen darab, a Lynyrd Skynyrd Saturday Night Special-jének feldolgozása viszont kifejezetten jól sikerült, különösen a végén hallható pörgetés emeli el a számot az átlagtól.

Végezetül az egy évvel későbbi Splatter Rock-on sikerült átrágnom magam. A két szélsőség itt a kifejezetten gázos Greenwood House of Medicine/Don’t You Have a Woman, amelynek rappelése semmilyen átfedést nem mutat a keményebb műfajokkal, illetve az albumot záró Living, Dying, Living/In a Zombie World, amelynek zúzós riffje viszont nagyon is mutatja, hogy honnan jött, és melyik klubban van a helye ennek a némileg utat tévesztett csapatnak.

Az eddigi utolsó, 2009-es albumuk

Az úttévesztést, elbizonytalanodást az 1992-es feloszlás is jelezte. Egy csapat magabiztosságát fű alatt nyilván az is aláássa, ha gyakorlatilag kétlemezenként új kiadót kell keresnie magának. Márpedig ez is hullámvasút volt a javából: a „dicsőséges” Combat Records-os évek után a Straight Razor-t és a Splatter Rock-t ot a Seattle-i illetőségű, hip-hop és punk bandákra szakosodott Nastymix kiadó vállalta be. Újraindulásukhoz a Nuclear Blast biztosította a hátszelet, de rá következő albumukat már újra egy kisebb cég, a Southern Lord jelentette meg.

A The Accüsed máig underground státuszban maradt, holott a zenekar a crossover thrash egyik úttörőjének tekinthető. Nálam mindenesetre annyival előrébb léptek, hogy már két kazettaoldalnyi számot hallgatok tőlük szívesen.

És tessék: “máig” koncerteznek, még Európában is
A cikk szerzője: Coly 940 további cikk
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél az első aki hozzászól

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*