
Miután egyik jeles kollégám elárulta, hogy nem ismeri a címben szereplő zenekar muzsikáját, úgy gondoltam, írok róluk. Mivel ti, olvasók sem nagyon emlegetitek őket, a nevük nem tűnik fel sem a kommentekben, sem a különféle toplistákon, úgy sejtem, kevesen találkoztak a csapat zenéjével, vagy ha mégis, nem különösebben szeretik azt. Megértem.
Engem már a ’80-as, ’90-es évek fordulóján összehozott velük a sors, pontosabban Vectomi (ha jól emlékszem), akinek köszönhetően akkortájt számos thrash és crossover bandával kerültem köszönőviszonyba. A The Accüsed-nek sokáig csupán két albumát ismertem, és mivel zenéjük nálam valahol a „hallgatható” és a „borzalmas” közötti skálán helyezkedik el, ezek legjobb dalaiból készítettem magamnak egy bő kazettaoldalnyi válogatást.
Most, hogy erre a cikkre készülve az életmű egyéb darabjaiba is belehallgattam, elmondhatom, hogy eddigi mellőzésükkel semmit nem veszítettem: az együttesnek tényleg a More Fun than an Open Casket Funeral! és a Martha Splatterhead-s Maddest Story Ever Told a két legjobb lemeze (legalábbis huszadik századi alkotásaik közül, a két utolsó anyagra ugyanis már nem tudtam rávenni magam).
Ami megdöbbentő számomra, hogy ez az 1980-ban alakult formáció máig létezik; igaz, új anyag csaknem egy évtizeddel ezelőtt látott tőlük napvilágot. Így aztán ugrott a SÜLLYESZTŐ rovatba sorolás, HÁZI KEDVENCEK-nek sem nevezném őket, így kerültek az őskövületeket is befogadó IDŐKAPSZULA-fiókba.
Személyes érintettségem kitárgyalása után beszéljünk magáról a zenekarról is! A The Accüsed – ma már – egy Seattle-i crossover thrash csapat, a zenéjüket ők maguk „splattercore”-nak nevezik. Lemezeiken (a borítókon és a szövegekben is) rendre megjelenő, emblematikus szörnyfigurájuk egy bombatestű zombi, a több mint 100 éves Martha Splatterhead (Sárfoltos fejű Márta).
Karrierjük első felvonásában, bő egy évtized alatt öt nagylemezt és számos egyéb kiadványt jelentettek meg, majd 1992-ben feloszlottak. 2003-ban indultak újra, termésük azóta két újabb album (Oh Martha! – 2005, The Curse of Martha Splatterhead – 2009). Életjeleket utoljára 2011 környékén mutattak, akkor Európába is átugrottak, és jól körbekoncerteztek bennünket.
A csapatot a Washington állambeli Oak Harbor-ban alapította az 1996-ban elhunyt basszusgitáros, Chibon „Chewy” Batterman, a dobos Dana „Accüsed” Collins és a gitáros Tommy Niemeyer. Utóbbi képviseli az állandóságot a csapatban, hiszen a bőgős 1986-ban, az ütős négy évvel később lépett ki, a gitáros körül pedig azóta egyszer-kétszer már a teljes tagság kicserélődött.
Első énekesük John Dahlin volt, aki csupán két évig maradt, legnagyobb sikereiket Blaine „Fart” Cook-kal élték meg; az idők során az ő fuldokló, vicsorgó hangja, éneke lett a The Accüsed másik védjegye, különlegessége, amely elkülönítette őket a többi, hasonló stílusban alkotó bandától.
Cook 1984-ben csatlakozott a zenekarhoz, amely addig leginkább punkban utazott; onnantól kezdték beemelni a metalt és a horrortémákat is a muzsikájukba, és ezzel meg is született Martha Splatterhead vértől és mocsoktól csöpögő világa. Tegyük hozzá, Niemeyer-ék olvasatában a zombinő (akinek figuráját a gitáros alkotta meg) egyfajta pozitív hős: önjelölt igazságosztó, aki sírjából kikelve erőszaktevőket és gyerekmolesztálókat zsigerel ki.
A vicsorgó farkasember-orgánum már a The Accüsed bemutatkozó nagylemezén, az 1986-os The Return of… Martha Splatterhead-en felhangzik. Az anyag egyetlen nagy hadarás-darálás, nincsenek rajta olyan poénok, könnyedebb menetek, mint a későbbi albumokon. A korongot – finoman szólva – nem fogadta egyöntetű lelkesedés: a kanadai Northern Metal fanzine például nulla pontot adott rá. Mellettem is elment, nem is vágyom arra, hogy újra meghallgassam.
Az album megjelenését követően az alapító basszusgitáros, Chewy dobbantott a csapatból, a helyére Alex „Maggot Brain” Sibbald került, aki innentől a zenekar alapembere lett. Már vele készült az a két lemez is, amelyek nemcsak hogy megszilárdították az együttes zenei irányvonalát, hanem változatosságot, játékosságot is hoztak az életműbe.
Az 1987-es More Fun than an Open Casket Funeral! 2-3 perces nótáinak jó része a humor-horror jegyében fogant. Igaz, hogy már a nyitó Halo of Flies-ben is ránk folyik Blane hányós-hörgős éneke, mégis olyan érzésem van, mintha a zenészek nem vennék komolyan magukat, ezt az egész belezős zombi-sztorit. Az énekes által alakított karakter inkább nyomorúságos, mint félelmetes.
Most, hogy gyakran hallgatom, azt kell mondanom, hogy egyre jobban tetszik a The Accüsed muzsikája. Nekem a visszafogottabb tempójú dalok, részek jönnek be, de az albumokat hallgatva a száguldást kedvelők sem panaszkodhatnak. Niemeyer nagyon jó kis riffeket penget, és a gitársound-ja is jólesően horzsol. A bőgősre és a dobos(ok)ra sem lehet panasz: jók a kiállások, a díszítések; sokkal több ez a muzsika fél-amatőr lázadók ék-egyszerű, háromakkordos sikálásánál.
A zene az énektől válik borzalmassá, ugyanakkor éppen ez adja a lényegét: milyenek is lennének ezek a dalok egy „normális” vokalistával? 🙂
A More Fun… album számomra a hatodikként elhangzó Devil Woman-nel „kezdődik”, onnantól válik élvezetessé, sőt talán ez a kedvenc dalom a lemezről. Az elején a 117 éves Martha is beköszön, aztán jön a lendületesen gördülő nóta, ami nem más, mint egy Cliff Richard-szám feldolgozása.
A The Accüsed előszeretettel játszotta lemezre mások dalait. Ezek közül van, amelyik kifejezetten jól sikerült: a már említett Ördögi Asszony mellett például a Heart Barracuda-ja vagy a Lynyrd Skynyrd Saturday Night Special-je. Mások kevésbé – ezeket inkább nem említeném cím szerint.
Visszatérve a Nyitott Koporsós Temetésre, az S.H.C. egy ütős instrumentális nóta, benne egy jó kis basszusszólóval. A másik favoritom a punkos Judgement Day, amelyben a frontember szinte végig ugyanarra a riffre, gitárdallam-menetre énekel rá. A lemezt záró I’ll Be Glad When You’re Dead pedig egy kedves country-nóta, mélyebb énekhanggal, amelyet akusztikus gitár és bendzsó kísér.
(holnap folytatom/fejezem be)
Sajnálom hogy nem tetszik, szerintem nagyonjó zene, extrém, de a titok a részletekben rejlik 😉 Lehet elcsépelt ritmuskombinációkat használnak, de zseniális időzítéssel.