A ’80-as években New York is alaposan kivette a részét az underground metalból. Elsősorban hc-színtere, illetve thrash bandái révén vált ismertté a város, mainstream csapatok csak elenyésző számban bukkantak fel a metropoliszban. Ahogy azonban az évtized vége felé elkezdett megerősödni a death metal hullám, abból értelemszerűen sem New York, sem maga az állam nem maradt ki. Cannibal Corpse, Malevolent Creation, Immolation (előtte Rigor Mortis-ként működtek), Brutal Truth, Suffocation – csak hogy a legfontosabbakat említsem.
Előzmények: Utóbbi formációt Long Island-en, 1988-ban alakította Frank Mullen énekes, Josh Barohn basszusgitáros, Josh egy dobos barátja, valamint Guy Marchais és Todd German gitárosok. A banda eme korai inkarnációja két évig létezett, felvételeket nem készítettek, ehelyett 1990-ben komoly nagytakarítás következett be soraikban, ugyanis a Mortuary tagjai, nevezetesen Mike Smith dobos, illetve a Doug Cerrito- Terrance Hobbs alkotta gitárospáros csatlakozott a zenekarhoz.
Ez az alaposan megváltozott legénység jelentette meg a Reincremated demót 1990-ben és a Human Waste EP-t 1991 májusában. Utóbbi a Relapse égisze alatt látott napvilágot, azonban bemutatkozó korongjukat már a Roadrunner gondozta. (Érdekességként jegyzem meg, hogy amikor Smith először vette észre Hobbs-t, a következőképpen kiáltott fel: „Wov, egy másik fekete srác, aki ezt a fajta muzsikát játssza!”.)
Felvételek: Ahogy az akkoriban bevett szokás volt, a Suffocation is a Morrisound stúdióba vonult be, hogy rögzítse első alkotását Scott Burns produceri felügyelete mellett, míg a maszterizálásra a hollywoodi Future Disc-ben került sor.
Dalok, végeredmény: Azzal kezdem, hogy a lemezt a zenekar az Atheist tragikusan fiatalon elhunyt zseniális basszusgitárosa, Roger Patterson emlékének ajánlotta, és már ebből a gesztusból is kitűnik, hogy milyen muzsikát rejt az anyag. Igaz, hogy 1991-ben eszméletlen mennyiségű death metal album árasztotta el a piacot, és bár olyan művek jelentek meg abban az esztendőben, mint a Human, az Unquestionable Presence, a Blessed Are the Sick, a Butchered at Birth, a Dawn of Possession, a From Beyond, a Testimony of the Ancients, a Cursed, a The Rack, a Warmaster, a Death Shall Rise, vagy a Clandestine, kétségtelen, hogy extrémitásában az Effigy of the Forgotten emelkedett ki mind közül a legmagasabban.
Talán nem véletlenül nyilatkozta akkoriban Scott Burns, hogy a legbrutálisabb banda, amellyel valaha dolgozott, a Suffocation. Az Effigy of the Forgotten-t tartják a technikás megközelítésű death metal nagyon modern, kifinomult szintjének, és ebben a kijelentésben semmiféle túlzás nincs. Ez az album elütött mindattól, amit 1991-ben megismertünk, hallottunk; a Suffocation-t még csak véletlenül sem lehet egy lapon említeni kortársaikkal, már ami az általuk képviselt zenei világot illeti.
Csupán a párhuzamok, apró nüanszok tekintetében említhetjük a Cannibal Corpse (Frank Mullen hörgése), esetleg a Morbid Angel (az itt-ott felbukkanó harmóniák) nevét, másban nem. A gitárok igen pengeélesek és mélyre hangoltak, ugyanakkor jellemző a gyakori tremolózás és a sebes fel-le pengetés, valamint a csúcssebességű blastbeat-ek és a gyors fillek is (két-három rövid hang vagy dobütés, amely egy, a ritmusban vagy a dallamban található űrt töltik ki). Elméletileg ezt a korongot tartják a technikás death metal előfutárának (nem mintha a fentebb említett klasszikusok egysíkúak lennének), a mai színtér képviselői előszeretettel hivatkoznak rá, mint nagyon fontos hatásra.
A kilenc tételből négy volt friss, mivel a Reincremation-t, valamint az Involuntary Slaughter-t a demóról, míg az Infecting the Crypts-et, a Mass Obliteration-t, illetve a Jesus Wept-et az EP-ről emelték át, és rögzítették újra. Nem volt nehéz ilyen komplex művet megalkotni úgy, hogy a death metal színtér egyik legjobb ütőse, Mike Smith ült a dobfelszerelés mögött, aki Josh Barohn-nal egyetemben minden idők egyik legjobb ritmusszekcióját alkotta, nem beszélve arról, hogy a bőgős a szöveg- és dalírásból is alaposan kivette a részét. (Érdekesség, hogy mire a lemez megjelent, már Chris Richards kezelte a négyhúros hangszert.)
A Hobbs-Cerrito duó (a szerzemények oroszlánrésze tőlük származott) szintén a legjobbak, legnagyobbak között említendő, ahogy Frank Mullen is, akinek öblös, mély, bugyborékoló hörgése – Chris Barnes-éval egyetemben – iskolát teremtett. A Reincremation-ben, valamint a Mass Obliteration-ben George „Corpsegrinder” Fisher működött közre vendégvokalistaként; annak idején jellemző volt a death bandákra, hogy meghívták egymást egy kis „közös muzsikálásra”. A koronát a koponyarepesztő hangzás teszi fel az anyagra, magyarán a csapat egy 100 százalékos, hibátlan alkotást tett le az asztalra.
Cél: A legbrutálisabb death metal korong elkészítése, egyben a műfajt egy még technikásabb, komplexebb irány felé terelni. Ahogy valahol olvastam, az Effigy of the Forgotten mind a zenekart, mind a műfajt egy új szintre emelte. Az is önmagáért beszél, hogy a lemezt a Decibel magazin Hall of Fame-jébe is beiktatták.
Koncertek: Egy amerikai és két kanadai buli után 1992. április 8-án zúzták meg első ízben Európát; kontinensünkön az első fellépésükre a dániai Esbjergben (Aktivitetshuset) került sor, amelyet még 12 koncert követett.
Folytatás: Ami engem illet, a Despise the Sun-ig hibátlan az életmű. Négy év inaktivitást követően (1998-ban álltak le) 2002-ben gyújtották be újra a rakétákat, és ugyan a Souls to Deny meggyőző lett, a későbbiekben már nem tudtak azt az egyenletes szintet tartani, amit az Effigy… – Breeding the Spawn – Pierced from Within hármas képviselt. Ettől függetlenül számomra az első ötben (már ami a death metalt illeti) egyértelműen ott vannak.
Hatás, konklúzió: Miután egy komplett metal irányzat vezethető ide vissza, sok mindent nem kell hozzáfűznöm. A mai death metal zenekarok többsége ehhez az alkotáshoz nyúl, ezt veszi kiindulási alapként, csak az a baj, hogy szimpla másolásnál többre nem futja az erejükből. Már csak azért sem, mert Effigy of the Forgotten-ből csak egy van, és lesz az idők végezetéig.
Leave a Reply