Sepultura: Chaos A.D. (1993)

A Sepultura sikertörténetét senkinek nem kell bemutatni, gyakorlatilag a nagy semmiből jutottak el a világhírnévig, vért izzadva, óriási kitartással, és nyilvánvalóan hatalmas zenei tehetséggel megáldva. A Chaos A.D. a brazil zenekar ötödik nagylemeze, ekkorra már mindenhol ismerték a Sepultura nevet, ezért hatalmas várakozás előzte meg ezt az albumot. Tudom, mindenkinek más a kedvence, nekem a Chaos A.D. jelenti a banda csúcsteljesítményét.

A kezdeti kapkodós, hörgős black/thrash metal zenét szép lassan felváltotta az igényesebb, kifinomultabb, de továbbra is szigorú muzsika, egyre több más zenei stílust magába olvasztva. Valljuk be, a Bestial Devastation, de még a Morbid Visions is kezdeti szárnypróbálgatás volt, a Schizophrenia lemezen kezdett kialakulni a Sepultura egyedi arca, viszont a Beneath the Remains már rendesen felkavarta a thrash/extrém metal állóvizét, az Arise albummal pedig egyenesen taroltak. Így érkeztünk el 1993-hoz, az ötödik nagylemezhez.

Ez az együttes mindig is a fejlődést, a következő lépcsőfok megmászását tartotta szem előtt, sosem elégedett meg a bevált dolgokkal, újabb és újabb elemeket kívántak becsempészni a durva zene világába, és ezzel az albummal sikerült is az extrém fémet egy magasabb szintre emelni. Ami a legnagyobb pozitívum számomra, hogy kegyetlen változatos a Chaos A.D., mégsem nevezhető heterogénnek, mivel a különböző zenei stílusok tökéletesen egybekovácsolódtak.

Jól tudjuk, hogy a 90-es évek eleje milyen átrendeződést hozott a heavy metal-on belül, nem egy banda állt földbe, vagy élesen elkanyarodott saját zenei ösvényéről, amivel nagyot bukott. A Sepultura-nak viszont sikerült „átvészelnie” ezt a zűrzavaros időszakot, és továbbra is az élen maradni, amihez az kellett, hogy a Chaos A.D. lemezt más megközelítésből készítse el, mint előtte. Nagyot hasaltak volna, ha kiadják az Arise vagy a Beneath… második részét, ám ők tisztában voltak azzal, hogy mit kell tenniük. Az album nem nevezhető tisztán thrash metal-nak, szerintem kategorizálni is nehéz, mivel beletették mindazokat a hatásokat, amelyeket magukba szívtak az évek alatt, és ebből a remek ötvözetből egy szélsőséges metal-bomba keletkezett.

Andreas Kisser gitárosról még a szakmában komoly nevet szerzett Kirk Hammett is azt nyilatkozta, hogy mennyire tetszik neki a játéka. A Cavalera tesókat szintén keblére ölelte a színtér, nem sok zenész volt, aki ne „haverkodott” volna velük. Paulo Jr. basszusgitáros volt talán, akit a legkevésbé emlegettek, pedig ő is megérdemel minden elismerést.

Az egyik zenei hatás, amit előhúztak a cilinderből, a punk/hardcore. Ezt megfejelték azzal, hogy a Slave New World dalhoz Evan Seinfeld-et (Biohazard), a Biotech is Godzilla nótához pedig Jello Biafra-t (Dead Kennedys) is bevették a társszerzőnek. Mindkét szerzemény rövid, ütős, velős, ahogy ez „elvárható” ettől a stílustól. De bőven van különbség a két szám között, nem lehet azt mondani, hogy csak úgy összedobták volna ezeket; a Slave New World néhol lelassul középtempóra, nem csak a sebesség dominál benne, a Biotech is Godzilla viszont egy vágtázó, kőkemény, hamisíthatatlan hardcore őrület. A punk/hc hatások több dalban is érezhetők, nem csak ebben a kettőben. Zárójelben megjegyzem, hogy hajdanán rendszeresen együtt üvöltöttem Cavalera-val a „Face – The Enemy, Stare – Inside You” és a „Biotech, biotech” sorokat – ezt nem lehetett kihagyni.

Max fiának (Zyon) szívhangjával kezdődik a Refuse/Resist, és ahogy beérkezik a dob, rögtön felkapja az ember a fejét Igor törzsi, groove-orientált témáira, amit a gitár is megtámogat. Ez is egy újabb hatás, bár groove metal-ról akkoriban még nem beszéltünk. Úgy látszik, ezen a téren úttörő szerepet vállalt a Sepultura, mivel a későbbiekben sorra bukkantak fel együttesek, akik hasonló elemekből építették fel a zenéjüket, és maga a kifejezés is bekerült a köztudatba.

Több a középtempósabb, megfontoltabb zenei téma, rengeteg kiállás tarkítja a nótákat, ez a Territory-ban kristályosodik ki a legtisztábban. Egyre gyakoribbak lettek a tördelések, a szaggatott ritmusok, de a zene keménysége ettől nem veszett el. Sőt, a két gitáros néha nem csak riffeket ont magából, hanem Andreas és Max szokatlan hangmintákat, zajokat csavar ki hangszeréből, ami a zenészek kreativitását dicséri. Max hangja, mondjuk, nem finomodott, ugyanúgy kiereszti karcos orgánumát, szóval emiatt sem történt lágyulás.

Hasonló a képlet az Amen című nótával kapcsolatban is, amelyben még egy pici indusztriális befolyást is kihallok (egy újabb hatás). Középtempó uralkodik,  rengeteg a váltás, és Igor hihetetlen őrült dobolással teszi fel a pontot az i-re. Egyetlen tam és cin sem ússza meg a pergőn kívül.

A Propaganda visszafogottabb sebessége ellenére megint csak hardcore jegyeket hordoz magán, ebben a dalban kiemelném Paulo Jr. basszusjátékát, mert remek dolgokat penget a srác.

A Manifest egy hatalmas tébolyda: narrátorhang, basszus-futam (mondom én, hogy Paulo Jr. is egy zseni!), eszement gitárnyúzás, „agyeldobós ütőhangszerelés”, lassulás, gyorsulás, technikázás. Ide mindent belapátoltak a fiúk, ami a kezük ügyébe került. Emiatt követhetetlen, öncélú lett a nóta? Ugyan, dehogy! Igaz, hogy egy szörnyszülött, de éppen emiatt szeretjük. Olyan csúf, hogy már gyönyörű…

Színvonalában a záró Clenched Fist sem marad el a többi nótától, tempósabb szám, amiben a gitár fog meg legjobban.

Direkt a végére hagytam négy tételt, amelyek exkluzivitásukkal kilógnak a többi közül, ám mégsem hatnak idegennek, mert jól betokozódtak az album szövetébe, ezzel is növelve a változatosság hatóerejét.

Ráadásul nekem mindegyik nóta favoritom, különösen a Kaiowas, mivel ezt az ugyanilyen nevű brazil indián törzs története ihlette, és nekem az indiánok élete, kultúrája a szívem csücske. Az idevágó sztori elég kemény, a Kaiowas törzs számos tagja csoportos öngyilkosságot követett el, tiltakozva a kormány ellen, mert el akarták venni a földjeiket. Hatalmas tisztelet nekik és a Sepultura-nak; a törzsnek bátorságáért, a zenekarnak meg azért, mert közösséget vállaltak velük, és felhívták az emberek figyelmét erre az igazságtalan eseményre! Max és Andreas akusztikus gitárral előadott nyomasztó témáit Paulo Jr. és Igor ütőhangszereken kíséri, ráadásul élőben lett rögzítve a „főhajtás”.

Nem annyira üt el az átlagtól a Nomad, de azért ebbe a halmazba sorolnám. Lassú, doom-os részeket is beékeltek a srácok, amiben itt is kiemelném a bőgőt, valamint az izgalmas ritmusokat. Egyszer csak azt hiszed, vége a dalnak, de jön még a folytatás. A refrén simán csak a számcím ismételgetve, de nem is kell ennél több.

Nevezhetjük az együttes ars poetica-jának a We Who Are Not As Others-t. Fenyegetően, komótosan építkezik a dal, egy remek gitár-dallam a vezérfonal – amit megcsapott az ipari zene szele –, eköré épülnek Igor technikás ütéskombinációi. Csak ebből az egy sorból áll a szöveg, viszont mindent kifejez, főleg úgy, hogy a szám vége felé minden tag együtt üvölti a „We Who Are” sort. Kár, hogy ez az egység a későbbiekben megbomlott.

Zárásként megemlítendő, hogy egy remek feldolgozás is helyett kapott a lemezen, nevezetesen a New Model Army Hunt című nótája. Tökéletesen illik a koncepcióba, különösen az szimpatikus benne, hogy nem egy metal együttestől kölcsönözték a dalt, hanem mertek idegen környezetből meríteni – bár az eddig felsorolt zenei hatások függvényében ez már nem is tűnik annyira meglepőnek.

A hangzás egyszerűen tökéletes, Andy Wallace producer remek munkát végzett. Bivalyerős, egységes, arányos; lüktet, lélegzik a lemez.

Az ezt követő Roots album után új fejezet nyílt a Sepultura történetében Max távozásával. Szerintem Derrick Green is remek frontember, de az biztos, hogy már nem ugyanolyan a zenekar, mint előtte volt – főleg, hogy később Igor is lelépett. Viszont a Chaos A.D. egy olyan korong, amely minden metal rajongó polcán ott kell, hogy legyen. Lehet, hogy furcsa ez a kijelentésem, de nem egy ismerősömnek belépő volt ez az album a durva fémzenék világába, úgy vélem, óriási hatással volt a heavy metal színtérre a Sepultura ötödik mesterműve.