Itt és most nem foglalkozom azzal a kérdéspárral, ami a szóban forgó zenekar kapcsán is felmerült bennem, hogy mitől emelkedik ki egy csapat a nagy átlagból, aztán hogyan reked meg mégis félúton, és miért nem válik belőle az Iron Maiden-hez vagy a Metallica-hoz hasonló szupersztár együttes. Erről talán majd egy külön cikkben generálnék olvasói-szerkesztőségi gondolatcserét.
A Satan-nél maradva, ha nem is verekedte be magát egyből legnagyobb kedvenceim közé, régi ismerősök vagyunk az angliai Newcastle-ből származó zenekarral. Érdekes módon szinte mindegyik anyaguk haveri csatornán keresztül (vagyis nem lemezboltból) jutott el hozzám. Into the Future című EP-jük azonnal megtetszett, sőt, máig ez a legnagyobb favoritom tőlük; az e cikk tárgyát képező bemutatkozó album is „elment”; második nagylemezük, a Suspended Sentence viszont már meglehetősen hidegen hagyott, amivel aztán jó időre be is zárult előttem a banda univerzuma.
Persze közben náluk is történt egy s más: kétszer is nevet változtattak, majd feloszlottak, és csak 2011-ben indult be újra a banda szekere, és lepték meg ezt követően rajongóikat két újabb Satan-stúdióalbummal.
Na, de térjünk vissza a kezdetekhez! A csapat 1979-ben alakult, és hamar ott találta magát a Brit Heavy Metal Új Hullámának (N.W.O.B.H.M.) kellős közepén. Többen is úgy tekintenek rájuk, mint a thrash/speed metal irányzat egyik úttörő zenekarára, akik olyan amerikai bandákra gyakoroltak komoly hatást, mint a Metallica, az Exodus vagy a Death Angel.
Az együttes első felállásából csupán ketten „élték túl” a kezdeti időszakot: Steve Ramsey és Russ Tippins gitárosok, akik máig alapemberei az együttesnek. Első, 1981-es demójukon már a bőgős Graeme English is ott pengetett velük, és ez a trió a következő két anyagon (az 1982-es Into the Fire demón és az ugyanebben az évben született Kiss of Death EP-n) is együtt maradt. Amikor pedig a következő esztendőben Brian Ross énekes és Sean Taylor dobos is csatlakozott hozzájuk, megszületett a Satan klasszikus felállása.
(Klasszikusok, mert ők jegyzik a csapat debütalbumát, a saját posztjukon ők játszottak a leghosszabb ideig a zenekarban, és jelenleg is ők alkotják az együttest.)
A Satan bemutatkozó nagylemeze, a Court in the Act dalait végül 1983 augusztusában rögzítették, maga az anyag pedig az ősz folyamán látott napvilágot. A csapat akkori fanatikusai számára hat nóta is ismerős lehetett, azok ugyanis szerepeltek a már említett 1982-es demón.
Azt vallom, komolyan kell venni azokat az anyagokat, amelyek egy hangulatos vagy monumentális intróval kezdődnek. Átgondolt koncepciót, valamiféle struktúrát, esetleg közös sztorit sejtet a szintetizátoros vagy nagyzenekari bevezető, annyit azonban mindenképpen, hogy az alkotók nem csak úgy összecsapták az albumot, tetszőleges sorrendben feldobva rá 8-10 szerzeményt.
Itt is meggyőző a kezdés: a csaknem kétperces felvezető után földindulásszerű robaj után robban be a lemez talán legjobb nótája, a Trial by Fire, amely – ha innen esetleg nem is – sokak számára a Blind Guardian Somewhere Far Beyond albumának bónuszdalaként lehet ismerős.
Brian-nek jó hangja van: a magasabb regiszterekben is otthon érzi magát, ami azonban a mai füleknek nem biztos, hogy mindig jólesik. Kitűnő gitármunka, bugyborékoló basszus, egyedül a dobhangzás tűnik egy kicsit semmilyennek, alulkevertnek.
A Blades of Steel jó kis vastag gitársound-dal és lüktető ritmusával viszi tovább a kezdés lendületét, a No Turning Back emlékezetes refrénnel operál, a Broken Treaties indián dobbal és jó gitárriffel indít, ehhez képest nem lesz belőle igazán ütős nóta.
A B oldalt nyitó, gyors Break Free számomra az anyag másik legjobb dala. A Hunt You Down talán egy kicsit halványabb az átlagnál, de aztán jön az újabb csúcspont, az instrumentális The Ritual, amely emlékezetes dallamokkal, ritmusváltásokkal, témahalmozásával aratja le a babérokat. Ross a szűk egyperces, lágy gitárhangokkal operáló Dark Side of Innocence idejére is csendben marad; ez a tétel vezeti fel a korong leghosszabb szerzeményét, a csaknem 6 és fél perces Alone in the Dock-ot, amelyet sok helyen tévesen Alone in the Dark-ként jegyeznek.
Valamennyire epikus, összetett nóta, amelynek lezárása profi befejezése az albumnak. A Court in the Act – tempóit, témáit, hangulatait tekintve – változatos anyag, még úgy is, hogy nincs rajta kifejezetten lírai szerzemény. Tetszik, hogy Ramsey-ék nem akarnak a leggyorsabbak, a legkeményebbnek lenni. A saját szájuk íze szerint játszanak, és muzsikájuk ettől válik egyénivé. Bemutatkozó lemezük érett teljesítmény egy pályáját kezdő csapattól.
1984-ben a csapat a nevét – „üzleti” megfontolásból – Blind Fury-ra változtatta. Ross helyére leigazolta Lou Taylort, és egy évvel később kiadta az Out of Reach albumot. 1986-ban már újra Satan-ként léteztek, új énekesük pedig az a Michael Jackson lett, akiről már megemlékeztem ezeken az oldalakon (itt), és akivel következő két anyagukat, az Into the Future EP-t (1986) és a Suspended Sentence nagylemezt (1987) is rögzítették.
1988-ban újabb névváltoztatás, ezúttal Pariah-ra, termésük e név alatt két újabb album (The Kindred – 1988, Blaze of Obscurity – 1989), majd feloszlás, ugyanezen a néven újabb nekibuzdulás, amelynek gyümölcse az 1997-es Unity album. Ám ez a lendület is csupán a következő évig tartott ki, és a csapat – most már a Satan – újabb jelentkezésére 2004-ig kellett várni, amikor is a Court in the Act albumot jegyző felállás fellépett a Wacken Open Air fesztiválon (Sean Taylor sérülés miatt igazoltan távol, helyette Phil Brewis ült be a dobok mögé).
A zenekar ebben a felállásban 2011 óta aktív újra, most már folyamatosan. Azóta két újabb albumot jelentettek meg (Life Sentence – 2013, Atom by Atom – 2015), turnéznak, nagy fesztiválokon lépnek fel. Az új dalok azt mutatják, esetükben nem a nosztalgia, korábbi hírnevük meglovaglásáról van szó. Az elmúlt években négy kontinens rajongóitól gyűjtötték be a hangos elismerést, amire karrierjük első korszakában nem volt lehetőségük. Megérdemlik.
Leave a Reply