Az extrém metalt kedvelők körében valószínűleg nem cseng ismeretlenül az ebben az irományban szereplő banda neve, lévén, hogy jövőre már 30 éves fennállását ünnepli a svédországi Stockholmból származó együttes. Új CD-jük öt évvel a 2013-as Womb of Lilithu-t követően, február 23-án látott napvilágot. A már korábban meghallgatható két új dal (Mark of the Necrogram és Tsar Bomba) első hallásra felkeltette az érdeklődésemet, ezek után pedig egyértelműen a nagyon várt idei anyagok között volt nálam ez a lemez.
Biztos sokunkkal történt már olyan, hogy egy-egy túlzottan várt új album meghallgatása után csalódottan húztuk el a szánkat. Sokszor még kedvenc nagy bandáink sem hozzák a várt teljesítményt! Szerencsére a Necrophobic esetében erről szó sincs. Sőt, nyugodt szívvel kijelenthetem, hogy ez a lemez egy NAGYON JÓ black-death metal alkotás lett! Véleményem szerint mind a lemez hangzása, mind a rajta hallható zenei anyag kiemelkedik e műfaj – sokszor kásás, csörömpölő, primitív – anyagai közül.
Mivel ebben a stílusban nem az énekdallamoké a főszerep, így elsősorban a játszott témák hangulata, „atmoszférája” ragadja meg a figyelmet. A Mark of the Necrogram esetében az egész lemezen végigkövethető ez a black-death metalra jellemző, sajátos feeling. A gyors, középtempós és lassú részek sűrűn váltogatják egymást. A magasabb hangokon játszott gitártémák (dallamok) jól passzolnak a néha hipergyors riffekhez, amivel elfogadhatóbbá, színesebbé teszik az összhatást. Az énekhang inkább a black metalban ismert, „károgós” (Bathory, Marduk) stílusú.
Az előbb említett atmoszféra megteremtésére a legjobb példa a Requiem for a Dying Sun című szám. Sötét, lassú, menetelős főriffje jól hozza az ősi skandináv black metal hangulatot. De a Lamashtu című dalban is tetten érhető (főleg a szám első felében) ez a sajátosan sötét, gonosz hangulat. A lemez minden dalában érződik a kidolgozottság és az ötletek bősége. Éppen ezért többszöri hallgatás után, egyre csak nőtt bennem az elismerés a produkció iránt. Mivel még nagyon az év elején járunk, és az idén lesz új Behemoth-album is, nem akarok hosszú távú megállapításokat tenni, de ez az album valószínűleg szerepelni fog az év végi 10-es listámon, mint az egyik legjobb idei extrém metal lemez. Remélem, Nergal-ék is hoznak legalább egy ehhez hasonló színvonalat!
Ezek után nincs más hátra, mint hogy mindenki, aki kedvet kapott hozzá, meghallgassa és értékelje ezt a pompázatos kis skandináv „feketeséget”! Nálam ez egy erős
Leave a Reply