Megítélés kérdése, hogy 1987-ben a legnagyszerűbb Megadeth-felállás hullott-e atomjaira vagy sem, egy biztos, Dave Mustaine-nek gyakorlatilag a nulláról kellett mindent újrakezdenie. A Peace Sells…But Who’s Buying? a legnagyobb előadók sorába katapultálta a zenekart, mindamellett 1986 egyik legjobb thrash albuma volt, amelyben elévülhetetlen érdemeket szerzett Chris Poland gitáros és Gar Samuelson dobos (R.I.P.).
Feltételezem, mind a kiadó, mind a rajongók által komoly nyomás nehezed(het)ett ekkoriban Mustaine-ra, komolyak lehettek az elvárások a „barikád” másik oldalán állók részéről. A végeredmény tudatában ma már kijelenthetjük, hogy a főnök nem ijedt meg a feladattól, és egy újabb klasszikust írt meg bűntársa, Dave „Junior” Ellefson hathatós közreműködésével, ugyanis a basszeros két dalnak a szövegét (Mary Jane, In My Darkest Hour) hozta, illetve kettőnél (Liar, Hook in Mouth) a zeneszerzésbe is belefolyt.
Mielőtt azonban bármibe is belekezdtek volna, a megüresedett pozíciókat kellett betölteni. A dobos kérdése nem okozott nagy problémát, mert az Chuck Behler, Gar Samuelson technikusa lett, a megfelelő másodgitáros megtalálása ellenben már keményebb diónak bizonyult. Több bárdistát is kipróbált Mustaine, többek között az akkor 17 esztendős Jeff Loomis-t (aki azért nem kapta meg az állást, mert Dave túl fiatalnak találta), a Malice-ből ismerős Jay Reynolds-ot (állítólag nem felelt meg a követelményeknek), végül pedig a gitároktató Jeff Young lett a befutó. (Utóbb Mustaine megbánta, hogy kirúgta Reynolds-ot). A lemezen amúgy a Malice gitárosával kezdtek el dolgozni, Jeff csak a munkálatok későbbi fázisában csatlakozott.
Nemcsak a személycserék kavartak be, hanem Mustaine akkori életmódja is komolyan rányomta a bélyegét a zenekaron belüli hangulatra, a munkára, illetve nehezítette a felvételeket. Történt ugyanis, hogy bár a Capitol nagyobb költségvetéséből és Paul Lani producer segítségével kezdődött meg az öt hónapon át tartó munka a Los Angeles-i Music Grinderben, a felvételt – hasonlóan a korábbiakhoz – a kezdetektől problémák tarkították, mindenekelőtt Dave-nek saját függőségével való folyamatos csatája.
A másik gubanc a producerrel kapcsolatban merült fel, aki ragaszkodott ahhoz, hogy a dobokat és a cintányérokat külön vegyék fel (ez az eljárás ismeretlen volt a rockdobosok számára), emiatt Lani többször is összetűzésbe került Mustaine-nel. Mindez a végső keverésnél csúcsosodott ki, amikor a producer távozott a Megadeth kötelékéből, a helyére pedig Michael Wagener került, aki újrakeverte a már elkészült számokat. Mustaine azóta többször is bírálta a Wagener által végzett „fapados” keverést, konkrétan a hangzás „zavaros érzetét” említve.
Történt, ami történt a felvételek folyamán, az 1988. január 19-én napvilágot látott korong volt a Megadeth újévi belépője, és egyben fel is adták a leckét a többi thrash bandának. Az instrumentális Into the Lungs of Hell-t (benne szintetizátorral imitált kürttel, fúvósokkal és ütőhangszerekkel) követő Set the World Afire jelzi, hogy a nem éppen ideális, nyugodt körülmények között létrehozott alkotás minőségét tekintve semmiben nem marad el elődjétől. Egy összetett felépítésű, de fogós témákat is bőven felvonultató darabról van szó, amelynek érdekessége, hogy ez volt az első dal, amelyet Mustaine a Metallica-ból történt kirúgása után írt, s amelyben a The Ink Spots nevű csapat 1941-es, hasonló című dalából (I Don’t Want to Set the World on Fire) hallható egy részlet.
(Dave később azt állította, hogy útban hazafelé írta meg a szöveget, az inspirációt pedig egy újságból merítette, amelyet a Kaliforniába tartó buszon olvasott. A nóta kezdősorait egy kölcsönkért ceruzával írta egy muffin csomagolásra /cupcake wrapper/, ezért a nótát a rajongók „cupcake song”-nak is nevezik.)
A komplexitás abszolút nem megy a befogadhatóság rovására, az új tagok véleményem szerint egyáltalán nem vallottak szégyent a teljesítményükkel, hiszen a Mary Jane, az In My Darkest Hour, vagy a Hook in Mouth a legjobb Megadeth-szerzemények sorát gyarapítják. (Adalék a Mary Jane-hez, hogy a nótában a gitár ereszkedő dallamokat játszik, az intróban pedig Mustaine idézi meg a lány szellemét, mivel a Mary Jane egy fiatal boszorkány történetét meséli el, akit az apja élve temetett el Minnesotában, a Loon Lake temető közelében. A legenda szerint, aki arra vetemedett, hogy megbolygatja a sírját, azonnal a halál fia lett.)
A lemezre a Sex Pistols Anarchy in the U.K.-jének a feldolgozása is felkerült (a felvételen Steve Jones, a Sex Pistols gitárosa is vendégszerepel), ugyanakkor hibák fordulnak elő benne, mert Johnny Rotten megtagadta az eredeti szöveg rendelkezésre bocsátását. (Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Mustaine eredetileg a Problems-t akarta átgyúrni, majd megpróbált egy Problems/Anarchy in the U.K. egyveleget eljátszani, végül azonban az utóbbi tétel mellett tette le a voksát.)
Dave Mustaine igyekezett az összes akkori problémáját dalszövegekbe önteni: a nukleáris apokalipszistól kezdve (Set the World Afire) az alkoholizmuson át (502, ami az ittas vezetés kódja az Egyesült Államokban) egészen a zenei cenzúráig (Hook in Mouth: „F is for fighting, R is for red, ancestors’ blood in battles they’ve shed E, we elect them, E, we eject them in the land of the free and the home of the brave D, for your dying, O, your overture, M, they will cover your grave with manure, This spells out freedom, it means nothing to me, as long as there’s a P.M.R.C.”, „I’m not a fish, I’m a man Hook in Mouth!”). A Liar egy Chris Poland ellen intézett kirohanás (a gitáros annak idején állítólag pénzzé tette a zenekar felszerelését, hogy heroinhoz juthasson), míg a megklipesített In My Darkest Hour 1986 szeptemberének végén, aznap íródott, amikor Dave tudomást szerzett Cliff Burton haláláról, de a szöveg nem az elhunyt basszusgitárosról szól.
A So Far, So Good…So What! jobban szerepelt a listákon, mint elődje, hiszen a Billboard 200-as lemezeladási listáján Amerikában a 28., az Egyesült Királyságban pedig a 18. helyig jutott. Három kislemezt másoltak ki róla, az Anarchy in the U.K.-t, a Liart és a Mary Jane-t. A So Far, So Good…So What! megjelenése után két évvel, 1990 februárjában érte el az USA-ban az aranylemez státuszt, majd nyolc évvel később, az egymillió eladott példányt meghaladva beplatinázódott.
Már a felvételeket követően útra kelt a Megadeth: 1987 decemberében főzenekarként játszottak Londonban a Christmas on Earth elnevezésű metalfesztiválon, majd 1988-ban az Egyesült Államokban előbb Dio vendégeként, azután pedig a német Warlock társaságában, főzenekarként koncerteztek. Európa-turnéjukon a Sanctuary volt az előzenekaruk, akiknek bemutatkozó albumán Dave Mustaine volt a producer. Csúcspontként pedig a több mint 100 ezer nézőt vonzó, angliai Monsters of Rock fesztiválon vettek részt, olyan előadók társaságában, mint a Kiss, az Iron Maiden, a Helloween, a Guns N’ Roses és David Lee Roth. (Az egyik bulijukon állítólag Lars Ulrich is fellépett vendégként.)
A zenekar a fesztivál európai állomásaira is elindult, de Dave Ellefson basszusgitáros drogproblémái miatt az első koncert után kikerültek a turnéról, és hazautaztak az Államokba, ahol a csapaton belüli pénzügyi viták kettészakították az együttest. Mustaine végül kirúgta Behler-t és Young-ot, aminek következményeként lemondták betervezett ausztrál turnéjukat. „Az úton a jelentéktelen összezördülésből totális háborúvá fajultak a dolgok – emlékezett vissza később Mustaine. – Azon a turnén szerintem sokan nyújtottak közülünk hullámzó teljesítményt.”
A koncertkörút során Mustaine felfigyelt Behler fokozódó problémáira, ezért bevette Nick Menzát Behler dobtechnikusának. Akárcsak a Samuelson-Beehler váltás esetében, most várható volt, hogy Menza veszi át a dobos posztot, amennyiben Behler nem képes folytatni a túrát, ami 1989-ben meg is történt.
Young-ot pedig azért távolította el Mustaine, mert arra gyanakodott, hogy viszonya van a barátnőjével, amit Young tagadott. Miután nem sikerült rövid időn belül új gitárost találniuk, a Wes Craven által rendezett horrorfilmhez, a Shocker-hez kiadott filmzenealbumon található Alice Cooper-feldolgozást, a No More Mr. Nice Guy-t hárman (Mustaine, Ellefson és Menza) vették fel. Aztán 1990-ben beszállt Marty Friedman…
Még annyit tennék hozzá, hogy a Metallica-val folytatott rivalizálás élete végéig elkíséri Mustaine-t, függetlenül attól, hogy időközben rendezték egymással a viszonyukat a felek. Egy azonban vitathatatlan, a Megadeth nem véletlenül került be a Big Four of Thrash Metal képviselői közé; ezt a státuszát 1990-re építette ki, többek között a So Far, So Good…So What!-nak köszönhetően.
Ez a kedvenc lemezen tőlük. Meg a Peace sells… But Who is Buying?
De a Rust in Peace és a Countdown to Extinction is zseniális.
A Metallicával való összehasonlítás teljesen jogos nemcsak MegaDave mindkét zenekarban játszott dolog miatt, hanem a zene minősége miatt miatt. MegaDave ugyanolyan profi és maximális zenei tudásról bizonyságot tevő lemezt készített mint a Metallica.
ami miatt a Metallica nagyobb sikereket tudott elérni már a 80-as években is, annak az oka, hogy a Metallica sokkal fogósabb dallamokat és riffeket írt, amit így nagyobb közönség tudott befogadni, míg a Megadeth a kevésbé populáris, sokkal nehezebben befogadható riffekkel és dallamokkal operált.
Aztán a RIP és CTE lemezeknél MegaDave is fogósabb dallamokra helyezte a hangsúlyt, és az a 2 lemez egyből berobban olyan zenerajongóknál is, akik a Megadeth korábbi lemezeit nem szerették.
Számomra a Metallica 80-as évekbeli lemezei sokkal nagyobb kedvencek, mint a Megadeth-é. Ez nem leszólás, mert a Megadeth 80-as évekbeli lemezei is a kedvenceim közt vannak. Viszont a 90-es években az én véleményem az, hogy akkor a Megadeth készített sokkal jobb lemezeket.
Hozzáteszem, mindkét zenekar zseniális és a lemezeik rangsorolása nálam szubjektív, egyéni ízlésem miatti.
Szóval lényeg: MegaDave kilépésvével a Metallicából nagyon jól jártunk mi zenehallgatók, mert 2 szuper zenekart kaptunk zseniális lemezekkel.