Nem különösebben szeretem az instrumentális gitáralbumokat; a virtuóz tekerések, az érzelmek és hangulatok pusztán hangszeres úton történő kifejezése egy idő után unalmassá válik számomra. Éppen ezért jönnek be az olyan anyagok, amelyeken emlékezetes énektémák is hallhatók.
Az az irányzat sem áll igazán közel hozzám, amelyben cikkem főhőse, James Murphy alkotott nagyot, leszámítva a Testament Low és The Gathering albumait, amelyek fényét az ő játéka is emelte.
Az 1967-es születésű amerikai muzsikus nem véletlenül kapta a „Vándormadár” becenevet: olyan zenekarok mára klasszikussá vált albumain működött közre, és szerzett ezáltal komoly hírnevet magának, mint a Death (Spiritual Healing, 1990), az Obituary (Cause of Death, 1990), vagy a Cancer (Death Shall Rise, 1991). Ezt megelőzően pedig, 1988-ban Agent Steel-t és a Hallows Eve-et is kisegítette, mint turnégitáros.
Első szólóalbumával James-nek sikerült megtalálnia a középutat: eltávolodott a death-től, megőrizte viszont a thrash ízeit, hagyományait, és a ’90-es évek jellegzetességeit, újszerűségét is beépítette az anyagba. Saját képességeit is megvillantja, ugyanakkor a kizárólag hangszeres tételek közé énekes dalokat is beilleszt, amelyekben ráadásul nem is akárkik vendégszerepelnek, így válik a lemez kellően izgalmassá, változatossá, és így nyeri el egy szélesebb közönségréteg tetszését, köztük az enyémet is.
A Convergence készítését megelőzően Murphy a Testament-tel ápolt közelebbi kapcsolatot: 1994-ben jelent meg első közös munkájuk, a Low, rá egy évre pedig a zenekar Live at the Fillmore koncertalbuma, rajta ugyancsak James játékával. ’96-ban ugyan távozott a csapatból, de a jó kapcsolat megmaradt, amit mi sem bizonyít jobban, hogy a gitáros szólólemezének lírai dalát, Touching the Earth-t Chuck Billy énekli (a nóta szövegét viszont Murphy írta).
S ha már az album szereplőinél tartunk, az alapcsapatot – a gitáros mellett – a bőgős Brad Russell és a dobos Deen Castronovo alkotta, vendégvokalistaként Devin Townsend két, Eddie Ellis pedig (aki 1993-98 között a Haji’s Kitchen frontembere volt) egy nótát jegyez.
Mi sem természetesebb, hogy Murphy az instrumentális nótákban rászólózik saját ritmusozására, így vastagítja a hangzást, teszi tömörebbé, súlyosabbá a megszólalást. Szólói abszolút az elviselhetőség határán belül maradnak; a kizárólag hangszeres kompozíciók is olyanok, mintha bármelyik pillanatban megszólalhatna bennük az ének.
A gitárossal talán egyedül a Red Alert-ben szalad el egy kicsit a ló; itt egy kifejezetten jazz-es, virgázós dalt hallunk, amelyben ráadásul a dobos és a bőgős is nagyot alakít, játékuk jól kihallható a zenéből. A hangzás, mint említettem, vastag, a Vision elején és közepén viszont James vékony, pengő-csilingelő gitárhangokkal játszik, ami megint csak az összhatást színesíti.
Ugyanakkor jó, hogy vannak a lemezen énekes darabok; számomra ezek jelentik az anyag legemlékezetesebb pillanatait, másrészt ezek által, vegyes felvágottként válik a Convergence egyéni alkotássá.
Az albumot nyitó Since Forgotten-ben egyből Devin Townsend-del találjuk szemközt magunkat. A zene thrash, prog-os ritmussal, a közepén egy lágyabb betéttel, a refrén mögött pedig egy őrült-gyerekes vokállal. Az egyik legnagyobb telitalálat.
A The Last One – ugyancsak Devin énekével – máshogy jó, mint az előző tétel. Hagyományosabb megközelítésű nóta, amelyben nagyon jól szól James gitárja, és a ritmus-riffváltás is tetszik közben.
A Touching the Earth-t már említettem: az egyik legjobb lassú „Testament szám”, amelyet női vokál díszít. A Deeper Within az a nóta, amelyik a leginkább idézi a korszellemet, a grunge hatását, ráadásul Eddie Ellis hangja, intonációja a megtévesztésig hasonlít a megboldogult Layne Staley-ére. A Tempus Omnia Revelat (az idő mindent kiderít/idővel minden kiderül) pedig egy lírai levezetés, csaknem négy percben.
A több mint 53 perces anyag talán éppen ezeknek az énekes nótáknak köszönhetően nem válik öncélúvá, egysíkúvá. Folytatását, a három évvel későbbi Feeding the Machine albumot (amelyen, ha lehet, még terjedelmesebb és illusztrisabb a közreműködők névsora) nem ismerem, de lehet, hogy – több mint egyórás játékideje ellenére – most azzal is teszek egy próbát.
A történet folytatása nem túl szívderítő: Murphy-nél 2001-ben agydaganatot diagnosztizáltak, amelyből akkor sikeresen kigyógyult, ám az évtized végére – ha ártatlanabb formában is, de – visszatért a betegség. A gitárosnak az új évezredben már nem voltak emlékezetes dobásai; leginkább vendégként, egy-két szám erejéig szerepelt mások albumain (Firewind, Gorguts, Gruesome, Malevolent Creation, Nevermore, Warrel Dane stb.), és ha ő is játszotta fel egy lemez összes gitárszólamát (Bloodsoaked, Explorers Club, Konkhra stb.), akkor sem állandó tagként, hanem gyakorlatilag sessionmuzsikusként.
Valószínűleg mindenkinek megvan a maga kedvenc James Murphy-s albuma, nálam egyértelműen a gitáros 1996-os szólómeze tölti be ezt a pozíciót.
Leave a Reply