Úgy emlékszem, az ezredforduló környékén ezzel az albummal ismertem meg Anders Fridén-éket, és bár később elődjét, a The Jester Race-t is beszereztem, illetve onnantól egészen a 2006-os Come Clarity-ig követtem figyelemmel a pályafutásukat, máig a Whoracle-t tartom a kedvenc In Flames-lemezemnek. Hiába, az első találkozás és a sötétzöld-égő narancssárga borító varázsa…
Mint azt már korábban is említettem, nem igazán merültem el a death metal, azon belül pedig a skandináv melodikus vonal bugyraiban; és hiába a halálfémes címke, nyilván ez a lemez sem nevezhető az irányzat tipikus képviselőjének: ahhoz túl melodikus, túl változatos, túl mainstream. Talán ők voltak az első olyan csapat, amelyiknél szemet hunytam a hörgős ének felett, hiszen a gitárdallamok bőven kárpótoltak ezért a „hiányosságért”.
A göteborgi kvintettnél kezdetben elég érdekesen alakult a hangszerek elosztása. Az énekesi pozíció tiszta sor: a Mikael Stanne-t váltó Anders Fridén hangját első ízben a már említett The Jester Race-en halottuk, és olyannyira bevált, hogy a mai napig ő a csapat frontembere. Johann Larsson az In Flames első három albumán bőgőzött, a hangszert a Colony-n vette át tőle Peter Iwers. A Whoracle-re ritmusgitárossá avanzsált Glenn Ljungström az első két lemezen még a szólókért volt felelős; az 1997-es anyagon szólógitáros Jesper Strömblad viszont a debütalbumon még dobolt (és szintetizátoron játszott), és utána úgy válthatott pengetős hangszerre, hogy a The Jester Race-en bemutatkozó Björn Gelotte vette át tőle a dobverőket (aki – mivel szépen tartotta a ritmust, jutalmul – a stúdióban egy-két gitárszólót is elnyomhatott). A komolytalankodást félretéve, a Whoracle-t a Fridén-Strömblad-Ljungström-Larsson-Gelotte ötös játszotta lemezre, vagyis ugyanaz a felállás, amelyik a The Jester Race-t is jegyzi.
Az album felvételeire, akárcsak az előző két alkalommal, most is a göteborgi Fredman stúdióban, Fredrik Nordström irányítása alatt került sor. A zenészek keze alól ezúttal egy konceptlemez került ki, amelynek dalai a Föld múltját, jelenlegi állapotát és lehetséges jövőjét mesélik el. A szövegek érdekessége, hogy azokat Anders Fridén svédül vetette papírra, majd a Dark Tranquillity zenekar gitárosa, Niklas Sundin fordította angolra. Az anyag címe a „whore” (szajha) és az „oracle” (jós, jósda) összevonásával született meg.
Ha az általam legütősebbnek, legélvezetesebbnek tartott dalkezdeteket kellene rangsorolnom, az ezt az albumot nyitó Jotun komoly dobogóesélyes lenne. A dallam fülbemászó, plusz a katartikus headbangelést sem lehet megúszni. A nóta egyetlen rövid lélegzetvétel után Food for the Gods-ban folytatódik, amit a korong leggyorsabb tempója vezet fel.
A Gyroscope-ban az akusztikus elandalodás és a keménység ad egymásnak randevút. A Jotun után a másik nagy kedvencem a több dallamos témával operáló, instrumentális Dialogue with the Stars. Az anyag egyébként is a gitárosok teljesítményével vesz le a lábamról: a The Hive-ban klasszikus ízeket érzek, a Jester Script Transfigured az akusztikus lírai részek és a síró hathúros kettősével vadássza a hatást, az Episode 666-ben pedig a csilingelő gitárhangokat ismét csak klasszikus dallamívek követik.
Az utolsó előtti nóta ismét egy telitalálat, a Depeche Mode Everything Counts című dalának átdolgozása, amelyet jómagam előbb ismertem, mint az eredetit. Ennek a számnak az elhalkulásából nő ki az instrumentális címadó szerzemény, amelyben egy Ulrika Netterdahl nevű hölgy háttérvokálozik (akinek ezen az egy vendégszereplésen kívül semmi nyomát nem találtam az interneten), s amely hangulatos lezárása az albumnak.
Az anyag megjelenését követően a ritmusgitáros Glenn Ljungström és a bőgős Johann Larsson is távozott a zenekarból. Utóbbit Peter Iwers váltotta, Björn Gelotte végleg letette dobverőket, és gitárt akasztott a nyakába, a helyére pedig Daniel Svensson ült be. És ezzel együtt is volt az In Flames klasszikus felállása, amely aztán Jesper Strömblad 2010-es kiválásáig együtt is maradt, és olyan kiváló alkotásokat adott a világnak, mint az 1999-es Colony, az ezredfordulón megjelent Clayman vagy a két évvel későbbi Reroute to Remain.
Nálam leginkább még a 2000-es korong ér a Whoracle nyomába, az In Flames életművéből azonban mindig is jelen cikkem tárgya fog a legközelebb állni a szívemhez.
„This is episode six six six
Destination chaos…”
Leave a Reply