Nem, ez szerencsére még nem egy nekrológ. A hírre szeretnék reagálni, miszerint Glenn Tipton betegsége miatt a jövőben nem tudja vállalni zenekarával a koncertezést, ami azt is jelenti, hogy ez év július 24-én már nem őt, hanem Andy Sneap-et látjuk gitározni az Aréna színpadának (rendezői) jobb oldalán.
Az első reakciót az önzés szüli: ó, basszus, megvettem a jegyem sokezerért, és nem elég, hogy a legendás gitárpáros szőkébbik tagja, K. K. Downing is lelécelt néhány éve (2011-ben), társát, Glenn Tiptont sem látjuk többé a színpadon? Ahogy az egyik netes kommentelő írta: nélküle nem lesz ugyanaz, nem ér annyit a produkció. A Judas Priest ma számomra mindenekelőtt őt és Rob Halford-ot jelenti. Minden tiszteletem az utódoknak, a helyetteseknek, de előállhat a helyzet, amikor egy zenekar felállása olyan mértékben megváltozik, hogy a legjobb koncert után is érzünk némi hiányt, ürességet. Kíváncsi vagyok, júliusban is ez történik-e majd.
A másik hang persze az aggódásé: Tipton-nál 10 évvel ezelőtt diagnosztizálták a Parkinson-kórt, amely mostanra jutott olyan fázisba, hogy a gitáros már nem tudja, nem akarja bevállalni a húzósabb dalokat és a hosszabb turnékat. Abszolút elfogadható a döntése. A legfontosabb az ő jól-léte, egészségi állapota, másrészt ez a közönséggel szemben is így tisztességes: ha úgy érzi, nem tudja a maximumot nyújtani, akkor nem égeti magát és nem okoz csalódást a rajongóinak.
Szomorú hír, de tudomásul kell vennünk, hogy előbb-utóbb a legtöbb egykori kedvencünk leteszi a lantot. Ki így, ki úgy. Lesz, aki meghal, és lesz, aki visszavonul. És persze lesznek, akik nyomják végkimerülésig. Kérdés, utóbbiak milyen reakciókat váltanak ki ezzel, akár 70 évesen („kövéren és kopaszon”) a rajongóikból.
Leave a Reply